Köszönöm a kommenteket és az oldalmegjelenítéseket :)
20. fejezet
Pár nap múlva megérkezett anya is, akit még a
baleset után rögtön értesítettek. Én nem beszéltem vele, nem volt elég erőm
hozzá. A kórházban részletesen felvázolták a történteket, és apáék állapotát -
Louis rövid távú memóriája megsérült, az apám pedig nem tért magához. A
kezelőorvos szerint a bátyám emlékei vissza fognak térni, valamikor. Engem
megismert, de fogalma sem volt, hogy került Írországba, azt meg főleg nem
tudta, hogy elárulta a szüleimnek, mi mindent csináltam én itt, amibe őket nem
avatták be. Ha nem lett volna ilyen komoly a helyzet, még örültem is volna,
hogy Louis nem tud egyet, s mást.
Anya hosszú percekig sírt,
azt mondta, csalódott bennem, de azt egyszer sem említette, hogy az én hibám
lenne minden, ez jót tett háborgó lelkiismeretemnek. Ugyanis a fejembe vettem,
hogy minden miattam történt - ha nem maradok, akkor apáéknak nem kell értem
jönnie, és hiába győzködtek az ellenkezőjéről, egy idő után már nem
hangoztattam ezt, de titkon még mindig így vélekedtem.
John és Edward csak addig
maradtak a kórházban, amíg Cat nem jött meg, az első nap, egyrészt sok dolguk
volt, másrészt azonban én is erősködtem, hogy menjenek csak, én jól vagyok.
Persze közvetlenül a
baleset után végig velem voltak, bár a legtöbb esemény kiesett, onnan, hogy a
tudtomra adták a rossz híreket a családommal kapcsolatban. A sírógörcs miatt
kaptam egy nyugtatót, emiatt elég sok minden kiszállt a fejemből, csupán egy
jelenetet jegyeztem meg, de azt nagyon élesen. Esténként néha még újraálmodtam.
A fertőtlenítő könnyen felismerhető,
számomra zavaró szaga terjengett a levegőben, én a sok sírástól kimerülten
várakoztam a műtő előtt, hogy hírt kapjak a bátyám hogyléte felől.
Edward elment a mosdóba,
és csak ketten maradtunk Johnnal a kihalt folyosón.
- Velük kellett volna mennem - mondtam rekedten, és
megdörzsöltem a szememet.
- Hé, dehogyis! - rázta meg a fejét John. - Akkor Ed
most miattad izgulhatna. Már így is tiszta ideg volt, amikor jöttünk, hogy mi
van veled.
- Tényleg?
- Ja, teljesen beléd zúgott - vigyorgott John. Nem
akartam megkérdőjelezni, de nem mertem hinni sem neki, pedig mindennél jobban
akartam, hogy biztossá váljon; Edward szeret.
Na jó, igazából egyszer már mondta, azon az éjszakán,
mielőtt még apáék értem jöttek volna. Azt szerettem volna, ha ezt egyszerűen
közli velem, még egyszer, csakhogy világossá váljon, hogy valóban így érez-e.
Ilyen alkalom azonban nem adódott. A baleset miatt -
azért, mert a kórházban időztem, fogva békésen szendergő apám kezét - vagy mert
neki volt sok dolga - néha csak tíz percre ugrott be hozzám, és ment is tovább
- de a kapcsolatunk kezdett kihűlni. Ugyanakkor én nem éreztem másként. Örültem
volna, ha visszapörgethetem az időt, amikor még gondtalanul éltük világunkat,
de ez persze lehetetlen.
Coe-t nem lehetett elérni, Nina pedig megdöbbent,
mikor SMS-ben leírtam neki a tragikus eseménysorozatot.
Mindennap beszéltem apához valamit, ha nem épp a
sajnálatomat fejeztem ki, akkor nagy vonalakban elmeséltem, mivel teltek a
napjaim, remélve, hogy ezzel is segítem a gyógyulását. De semmit sem
tapasztaltam, nem úgy, mint a drámai filmekben - a kómás beteg pislog egyet,
vagy megszorítja a hozzátartozói kezét.
Ez pedig rendkívül lelombozott. Az meg még inkább,
hogy a szülinapom egyre közelgett, és tudtam, kénytelen vagyok ilyen körülmények
között eltölteni.
- Paige… - hangtalanul nyílt ki a kórterem ajtaja, de
valamiért megéreztem, hogy figyelnek, így még azelőtt hátrafordultam, hogy anya
megszólított volna. - Itt vannak a barátaid - mondta halkan. Elhúzta a száját a
"barátaid" szónál, nehezen dolgozta fel, hogy nem szóltam Edwardről.
Mikor megérkezett, és kizokogta magát, faggatni kezdett, én pedig kissé
akadozva, de mindent elmeséltem neki. Csendben hallgatott végig, utána
véleményt nyilvánított - szerinte egyáltalán nem jó ötlet, hogy Edwarddel
vagyok.
- Hiszen híres - mondta szemrehányóan, és
rávilágított, hogy olyan sok lány szereti, mi van akkor, ha egyszer elege lesz
belőlem?
Egyszóval nem örült,
de nem is próbált eltiltani Edwardtől. Minek, mikor alig látjuk egymást? De
most itt volt, úgyhogy felpattantam a székről, nem törődve anya rosszalló
pillantásával, és kiszaladtam a folyosóra.
- Szia! - köszöntem fáradtan, és halványan
elmosolyodtam. Edward ajka az enyémhez ért, de elég kínosan éreztem magamat,
úgy, hogy tudtam, valószínűleg más is figyel minket, úgyhogy elléptem tőle.
- Valami változás?
- Nem, semmi - sóhajtottam fel. Ezt minden egyes
alkalommal eljátszottuk. Többet beszéltünk erről borzalomról, mint bármi másról,
ami hozzánk tartozott vagy rólunk szólt volna.
Ez
is az én hibám - gondoltam keserűen.
- De - folytatta felvidulva Edward. - Mindjárt itt a
szülinapod!
Elsápadtam, látva vidám arcát, csillogó, zöld szemeit.
Biztos voltam benne, hogy tervez valamit, csakhogy nekem semmi kedvem nem volt
ünnepelni, még csak szóba hozni sem, hogy egy évvel idősebb lettem.
- Ez engem nem dob fel annyira, úgyhogy légyszi ne
csinálj… - kezdtem volna az okítást, de Edward közbevágott.
- Miért? Tök jó buli lenne!
- Egyszerűen utálnék rágondolni is, hogy az apám
kómában fekszik, a bátyám meg nem emlékszik semmire a közelmúltból. Tényleg ne
szervezz semmilyen… összejövetelt, semmit! Oké?
- Hát… jó - egyezett bele Edward letörve. Csak tudnám,
miért szeret ennyire partizni… ha lazítani akar, menjen el Johnnal.
- És ne is vegyél ajándékot, oké? - a kijelentésem
után tíz perces diskurzus következett, én szilárdan hangoztattam, hogy semmi
szükségem, hogy bármit is vegyen nekem, és mivel hisztizésben verhetetlen
vagyok, én győztem. Edward meg kikötötte, ha hazaengedik apámékat a kórházból,
akkor bepótoljuk, ez ellen pedig nem tudtam mit tenni.
Mielőtt témát válthattunk volna, anya süvített el
mellettem, azt sipákolva, hogy Louis mindenre emlékszik, jöjjek gyorsan.
- Mennem kell, majd felhívlak!
- De… - megpusziltam a csalódott Edward arcát, és
elrohantam anya után, aki azonban jóval előttem odaért a kórteremhez, és
javában hullatta a könnyeit a megrökönyödött Louisra. Nem mentem be, egy ideig
csak álltam a küszöbön, és néztem őket, de mikor már mindketten észrevettek,
nem halogathattam a látogatást, leültem a támla nélküli kisszékre, amit Louis
ágya mellé húztam.
Louis sokáig vizslatott, sejtettem, mihelyst kettesben
maradunk, kiböki, ami nyomasztja. Mert valami már nagyon aggasztotta, de a
vallomásra még várnom kellett, anya csak másfél óra múlva gondolta úgy, hogy
most egyedül hagy minket. Az ajtót becsukta maga mögött, a szobát
természetellenes csend szállta meg, csak a lélegzetvételünk hallatszott.
- Nem bántam meg - mondta ki nagy sokára Louis.
- Tudom - bólintottam, és továbbhúzkodtam a takarója
szélét, amolyan pótcselekvés gyanánt.
- Azt sem, hogy beköptelek.
- Miért, lenne még mit megbánnod? - vontam fel a
szemöldökömet, de ő csak megcsóválta a fejét. - Anya mondta már, hogy mi
történt… apával?
- Jobban lesz, hidd el - úgy viselkedett, mintha
egyúttal kimosták volna az agyát, a műtéttel együtt. Ő próbál engem nyugtatni?
Különös, az meg még különösebb, hogy megfogta a kezemet, és erőtlenül
megszorította.
- Ezzel együtt… - rámutattam a bekötött fejére,
felpolcolt lábára, és gipszelt karjára. - Megérte?
- Nem - felelte tömören Louis. Teljesen megváltozott,
lehet, hogy átértékelte magában a dolgokat… meglepne, ha így lenne. - Szereted
Őt? Úgy értem, tényleg szereted?
- Igen… bár ezek után neked lenne ehhez a legkevesebb
közöd - feleltem kimérten. - Nem értem, volt-e valami célja, hogy tönkretettél
mindent… Boldogságot okozott?
- Egy ideje apának nem igazán tetszett, hogy nem
csinálok sok mindent. Állandóan csesztetett, nem bírt leszállni rólam… mint
évekkel ezelőtt. Ezért mentem el akkor is, már elegem volt belőle. Ez volt az
aduász; azt gondoltam, ha elmondom, amit tudok, eltereli rólam a figyelmet -
magyarázta Louis lassan, vontatottan. - Értelmetlen lenne most bocsánatot
kérnem, úgysem hozok helyre semmit.
- Azért megpróbálhatnád - ajánlottam.
- Sajnálom - vont vállat lazán Louis, már amennyire
vállat tudott vonni, az ágyban fekve. - Itt a pasas?
- Ha Edwardre gondolsz, akkor igen, itt volt, de
nyilván már lelépett, miután otthagytam, mert hozzád siettem - fintorodtam el.
- Akkor menj, és találkozz vele!
- Tessék? - döbbentem meg.
- Jól hallottad - vigyorgott rám. Nem értettem, miért
csinálja. Ez egy új Louis volt. Szimpatikusabb.
- Mi történt veled? Elraboltak az ufók, vagy mi?
- Ááá, hugi, egyszer mind felnövünk - kacsintott
Louis. Ja, egyszer mind felnövünk… már épp ideje volt, huszonnyolc évesen…
*
A szülinapomra csak csokit kaptam, de nekem sokkal
jobban megfelelt, mintha elhalmoztak volna sok hülyeséggel. Azon meglepődtem,
hogy Edward és John nem cseleztek ki, de Edward talán megijedt, amikor
fapofával közöltem vele, ha ajándékot merészel venni, akkor komolyan
megharagszom. De az tuti, hogyha ez az egész szörnyűség lemegy, rendeznek egy
hatalmas bulit, és ügyet sem vetnek a tiltakozásomra. Így lettem tizennyolc éves,
a kórházi folyosón megünnepelve, hogy egy újabb év is eltelt. Anya
beleszipogott a vállamba, hogy "már te is kirepültél a fészekből",
John és Cat két oldalról ugrottak rám, és belekurjantottak a fülembe, Edward
pedig mindenki előtt megcsókolt, megremegett a lábam, és elvörösödtem, de most
korántsem azért, mert kellemetlenül éreztem volna magamat. Louis szertartásosan
kezet nyújtott nekem, a legnagyobb ajándék az volt, hogy az apám végül felébredt.
*
Amint apa és Louis kicsit jobban lett, és saját felelősségére
elhagyhatták a kórházat, azonnal hazaszállították őket, de én nem mentem velük.
Edwarddel maradtam, akivel szinte alig tudtam pár nyugodt órát eltölteni,
Johnnal mindenhová rohanniuk kellett.
Ennek ellenére, egyre több képet készítettek rólunk, amikor
együtt voltunk, a nagy nyüzsgés, hogy Edward nem tudott foglalkozni velem, teljesen
kikészített.
Az agyamban zsongtak a gondolatok, mérlegeltem, hogy
mit kéne tennem. Ha maradok, Catet leszámítva teljesen magányos leszek. De ha
eddig nem mentem haza… hiszen szeretem Edwardöt… nekem ez akkor sem jó… és ha
megbántom?
Egy este elhatározásra jutottam, döntésemet nem
szándékoztam megmásítani. Titokban szervezkedtem, hogy amikor Edwarddel
valamikor beszélek, már minden meglegyen.
Az egyik vasárnap délután, mikor kivételesen Edward
ráért, és a kanapén ücsörgött velem, erőt vettem magamon.
- Edward… nem maradok itt tovább - szóltam utána,
amikor felkelt mellőlem, mire megtorpant, és visszafordult.
- Mi?
- Nem maradok itt tovább - ismételtem meg, a
kelleténél élesebb hangon, és én is felálltam, odalépve mellé. - Honvágyam van.
- De… de… csak két hét, utána mehetnénk együtt - vetette
fel reménykedve. Mintha még mindig nem hinné el.
- Én nem akarok veled menni - vágtam a képébe, már
csak pár centi választott el minket egymástól. - Egyszerűen elegem van ebből az egész felhajtásból, ami
körülvesz titeket, és most már engem is. Nem kellett volna… sosem kellett volna
találkoznom veled, érted? Egyszerűen annyi lett volna, hogy elmegyek a
koncertetekre, pár órán keresztül üvöltözök egy sort, de utána megmarad ez az
egész egy szép emléknek. Azt kívánom, bárcsak sosem szólítottál volna meg az
első napon! Mert amióta mi együtt vagyunk… az életem romokban hever, az apámról
azt sem lehetett tudni, felébred-e a kómából, a bátyám az intenzíven feküdt
hetekig, és mindez azért, mert veled voltam. Ha nem maradok itt, akkor nem
történik meg velük ez a baleset! Az sem biztos, hogy visszafogadnak, emiatt a
hülye kis… fellángolás miatt. Mert az volt. Minden rajongó így viselkedett
volna a helyemben, hidd el. De én képtelen vagyok tovább színlelni - elmúlt már
az az érzés.
- Paige…
- Nem, Edward! Tudod milyen szar a mocskolódó
kommenteket olvasni? Te hogy éreznéd magad egy olyan megjegyzés után, hogy
"milyen szívesen beverném a képét"? De mire is számítottam? Figyelj,
azt sem bánom, ha… az újságírók egy szívtelen ribancnak állítanak be, csak az a
fontos, hogy végre elszabaduljak innen. Sajnálom, de ennyi volt - fejeztem be
fagyosan. - Négykor indul a hajó.
Kemény
vagyok - legalábbis az voltam, de amikor belenéztem Edward
zöld szemeibe, melyekben fájdalom csillogott, éreztem, hogy kiszáll minden erő
belőlem.
Oldalra léptem, de Edward megragadta a csuklómat, és
visszahúzott.
- Ne menj el!
- S-sajnálom -
suttogtam alig hallhatóan, és leráztam a kezét magamról, kikerültem őt,
felkaptam a hálószobában az ágy sarkához készített bőröndjeimet, és
fogcsikorgatva kihurcoltam a cuccaimat, nem törődve Edwarddel. Furcsálltam,
hogy nem akart lebeszélni, csak annyit mondott "ne menj el" de szemei
kifejezőbbek voltak, mint az erőtlen szavai.
Reméltem, hogy nem jön ki a kikötőbe utánam,
szerencsére nem találkoztam vele, csak amikor már a fedélzeten álltam, és a
hajó elindult, megpillantottam egy - a tömegtől kicsit távolabb álló-, szőke
hajú, kapucnis, napszemüveges srácot, és nagyon nehéz volt, hogy ne ugorjak a
vízbe, és ússzak vissza a túlpartra.
Egyre távolodtunk a parttól, az emberek apró pöttyé
zsugorodtak, és csak ekkor jutott eszembe, hogy sosem mondtam Edwardnek, hogy
szeretem.
VÉGE
A folytatás a jedwardfic.blogspot.hu oldalon lesz elérhető, valószínűleg a hétvégén.
