19. fejezet

 19. fejezet

Reggel az esőcseppek ütemes kopogására ébredtem. Az égbolt felhős volt, évek alatt sem sikerült megszoknom a rossz időjárást, de mostanában mintha elfogadtam volna. Felidéztem magamban az előző napot, azzal győzködtem magamat, hogy biztosan csak álmodtam, mint már oly sokszor. Átfordultam a másik oldalamra, és szembetaláltam magamat az édesen szuszogó Edwarddel, itt már tudtam, hogy nem álom volt. Különben mit keresne itt? Még mindig Cattel osztottam meg a szobát - meglehet, hogy ezután már cserélünk, és ő beköltözik Johnhoz. Fogalmam sincs, rajtam nem múlik.

Ezután az eszmefuttatás után felkönyököltem, és körülnéztem a szobában. Micsoda kupi! El ne felejtsek rendet rakni, mielőtt Catet beengedném ide.

Megpróbáltam lefoglalni magamat ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal, csakhogy ne kelljen még az éjszakáról elmélkednem, vagy arról, mi lesz ezután, mi változott meg kettőnk kapcsolatában.

Az fel sem merült bennem, hogy korai és elsietett volt ez az egész. Hiszen már az is korai és elsietettnek számított, hogy együtt voltam Edwarddel. Mondhatni, hogy előbb kezdett minden kialakulni, minthogy rendesen megismertem volna. Lehet-e egyáltalán megismerni őt? Hiszen mindig okoz valamilyen meglepetést.

Végigmértem őt - haja leginkább egy madárfészekre hasonlított, a párnáját magához szorította. Milyen aranyos… tényleg olyan, mint egy angyal. Igazából már nem is fáj, hogy sokaknak nem nyertem el a rokonszenvét. Nyugodtan irigyelhetnek.

Megpusziltam az orra hegyét, halványan elmosolyodott, kinyitotta a szemeit, fáradtan rám pislogott, de vissza is hunyta őket.

Óvatosan kikászálódtam az ágyból, felöltöztem, és elhagytam a szobát. A nappaliban, az asztalon egy kis cetli árválkodott, Cat írásával telefirkantva, miszerint elmentek randizni. Erre egyszerűen csak vállat vontam. Többé már nem bántam, hogy együtt van Johnnal.

Mivel ismét zsúfolt időszak következett, később megint többet voltam együtt Cattel, és egy nap én hamarabb elváltam tőle, nem törődve a könyörgésével. Teljes lelki harmóniában ugrándoztam haza, de a nyugalmam nem tartott sokáig.

Amikor az ember azt gondolja, hogy ő a világon a legboldogabb, akkor mindig történik valami rossz dolog, ami fordít a kockán. Így volt ez velem is. Ugyanis a hotel bejáratánál az apám, és Louis ácsorogtak. Kis híján szívrohamot kaptam, amikor megpillantottam őket, Louis kárörvendően vigyorgott rám, apa pedig elkomorult, engem látva.

- Apa! Mit kerestek itt? - kérdeztem vékony hangon, és odarohantam hozzájuk.

- Jöttünk meglátogatni, hugi - válaszolt vidáman Louis apa helyett. Nem tudtam, vagy inkább nem akartam elhinni.

- Apa! - szólítottam ismét meg, de ő megrázta a fejét.

- Ne kint - mondta tömören, és beterelt az épületbe. Csak most adtam hálát az égnek, hogy Catet otthagytam. Apa így is, úgy is elküldte volna őt.

- Hogy találtatok… ide? - makogtam zavartan, amíg a lépcsőn baktattunk fel.

- Nyomoztunk - düllesztette ki a mellkasát Louis. Apa még mindig nem felelt. Itt valami nagy baj lehet.

Kinyitottam az ajtót, Louis ámuldozva eltátotta a száját, apa azonban céltudatosan ment előre, be a nappaliba, leült a kanapéra, Louis meg mellé, én állva maradtam.

Egy ideig egyikünk sem szólt semmit, aztán apa kotorászni kezdett a mellényének zsebében.

- Megtudhatnám, mit jelentsen ez? - emelt fel három újságot is, mindegyiknek a címlapján mi voltunk rajta, Edwarddel. Akármennyire is kínos volt a helyzet, alig bírtam visszafojtani a nevetést, kicsit röhejesen festett a tiniknek szóló, rózsaszín magazinokkal a kezében.

- Öööm… csak…

- Ki ez a fiú?! - üvöltött rám. Ijedten rezzentem össze, még az is megfordult a fejemben, hogy a vallatás végén kapok egy jó nagy pofont. 

- Ő… Edward - nyögtem ki válasz gyanánt, és rámutattam az újságon díszelgő öles betűkre.

- Erre már én is rájöttem! - az arcszíne kezdett átmenni lilába, zihálva vette a levegőt, úgy tűnt, nagyon ideges. - Hol találkoztál vele? Azon a koncerten, igaz?

- Ne-nem - hebegtem rémülten. - Az… az… utcán…

- Áh, szóval leszólított! - szólt közbe tudálékosan Louis. Ha nem tartottam volna apa haragjától, egészen biztosan bemostam volna neki. Egyértelmű volt, hogy ő árult be.

- Nem… csak… megkérdezte, segíthet-e - motyogtam halkan.

- Mondd el az egész beszélgetést! - követelte apa vicsorogva.

- Nem emlékszem…

- Szerintem jobb lenne, ha nem makacskodnál - közölte velem sunyi mosollyal Louis.

- De én nem… tényleg nem… csak annyi volt… hogy első nap még nem tudtam, merre kell menni a főtérre, és… és… és ő meg… megmutatta - dadogtam remegő hangon. Feszült csöndben vártam a fejleményeket.

- Nos… - szólalt meg végül apa. - Indulj pakolni. Most. Nyomás!

- Tessék? - pislogtam megilletődve.

- Azt mondtam, menj pakolni! Hazaviszlek!

- Ne! Apu, kérlek!

- Ne nyávogj, inkább csináld, amit mondtam! - dörrent rám dühösen. - Mi lett az én engedelmes kislányomból? Tudtam, hogy nem kellett volna elengednem téged! Nézze meg az ember, egy ilyen nyápic alak hogy elcsavarta a fejedet!

- De apu… ha elmagyarázhatnám…

- Mégis mit?! Hogy képzelted ezt az egészet? Hogy sosem derül ki?

Hát igen. Pont úgy…

- Apu, miért baj ez? - nyöszörögtem elhaló hangon.

- Miért baj? Ezek a médiaszereplők mindenféle kábítószereket használnak, és visszaélnek a tisztességes emberek hiszékenységével! - fröcsögte apa, nyálesőt zúdítva rám. Louis a sarokban jóízűen röhögött rajtam, meg az egész helyzet képtelenségén. Nekem már nem volt olyan vicces.

- Úgyhogy mozdulj végre, és nem akarok egy szót sem hallani!

Egy ideig reszketve álltam, mintha gyökeret eresztettem volna, aztán bátorságot gyűjtöttem, és kiböktem:

- Nem.

- Micsoda?

- Nem megyek sehová! Én… én… itt szeretnék maradni - szinte alig lehetett hallani, mit mondok, de megértették a lényeget. Apa vészjóslóan elmosolyodott, Louis pedig végre abbahagyta a vigyorgást.

- Talán még szereted is ezt a nyamvadt ficsúrt?

- Igen - tátogtam hangtalanul.

- Mi?

- IGEN!  - csattantam fel. - Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek beállítod! Nagyon rendes ő, és a testvére is!

- Csak kihasználnak! Az olyanokkal van a legkönnyebb dolguk, mint te!

- Az ilyen ostoba libák mindent könnyen bevesznek! - tette hozzá Louis helyeselve.

- Nem megyek el! - ellenkeztem velük, ami igazán nagy teljesítmény, mert az én helyemben, ha látta volna valaki akkor az apámat, biztosan megfutamodott volna.

- Amíg a házamban laksz, azt csinálod, amit… - kezdte apa ellőni a szokásos, sablon szöveget, de én félbeszakítottam.

- És ha már nem akarok a "házadban" lakni? - igazán meglepődtem a pökhendi stílusomon, de most már nem visszakozhattam.

- Még nem vagy nagykorú, nincs jogod itt pattogni - világosított fel Louis.

- Pár nap múlva az leszek - kötöttem az ebet makacsul a karóhoz.

- Pár nap az másfél hét - vágta rá apa. - Majd ha akarsz, visszajössz ide. De akkor már nem lesz helyed otthon.

- Gyűlöllek! Gyűlöllek mindkettőtöket! - kiabáltam a könnyeimmel küszködve.  

- Hogy merészeled?! - sziszegte apa, és felugrott a kanapéról, Louis követte a példáját, és közénk furakodott.

- Nyugalom, nyugalom! - felém fordult, és folytatta. - Tényleg pakolj össze. És hogy lásd, milyen megértőek vagyunk, kapsz egy órát, utána itt találkozunk a hotel előtt. Addig elmegyünk a közeli boltba, egy kis kajáért - még apa is megdöbbent ezen a világos és konkrét beszéden, de nem tiltakozott, csak bólintott, és anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rám, kivonult a szobából, Louis meg követte.

Magamban fortyogva láttam neki, hogy összeszedjem a holmikat, közben azért küldtem egy SMS-t Edwardnek, miszerint ha végzett, majd hívjon fel. Tudtam, hogy nem ellenkezhetek tovább. De azt is tudtam, hogy amint letelik az az egy hét, visszajövök, és nem maradok otthon.

Elkezdtem lehordani a cuccokat, elégedetten állapítottam meg, hogy sikerült egy órán belül elkészülnöm, de Edward még mindig nem reagált. Mi lesz, ha nem találkozunk, mielőtt elmennék? Erre nem is szabad gondolnom - döntöttem el, és megragadtam az egyik nehéz bőröndömet, és kirángattam a bejárat elé.

Épphogy végeztem a többi csomag kicipelésével is, mikor megpillantottam apa fekete kocsiját. Biztosan áthozatta a hajóval - futott át az agyamon. A terepjáró már majdnem befordult a hotel elé, körülnéztem; lehet, hogy most vagyok itt utoljára? Igyekeztem mindent megjegyezni; az utca túloldalán nyüzsögnek az emberek, néhányan a zebrán rohannak át, mert ismét pirosra váltott, néhányan padokon ülve beszélgetnek egymással, de mindenképpen pezseg az élet.

Elmélkedésemből fülsiketítő dudálás szakított ki - oldalra pillantottam, és egy apáéhoz hasonló kaliberű járgány száguldott a mi autónk felé.

Úristen… miért nem áll meg? A többi ember is felfigyelt a furcsa jelenségre, de nem volt mit nézni rajta túl sokáig, mert a következő pillanatban a két terepjáró egymásnak csapódott. Apáék kocsijából kirepült a motor is, hatalmasat puffant, és elszánkázott az utca végéig. Először fel sem fogtam, mi történt, de amikor leesett, rögtön felvisítottam.

- Ne! - sikítottam, és szinte már meglepődtem, hogy ilyen magas a hangom. Elindultam a roncsok felé, de ekkor egy szigorú képű öregember elkapta a csuklómat, és visszahúzott. - Apa! Apa! Oda kell mennem!

- Állj meg kislány, nem mehetsz oda, már hívják a mentőket!

- De nem maradhatnak ott! - sivalkodtam hisztérikusan. Közben odasereglettek a kocsikhoz, és elsőnek az ismeretlen fazont húzták ki az ülésről. Az egész arca csupa seb volt, karjába üvegszilánkok álltak, de valahogy nem tudtam sajnálni, csak az érdekelt, hogy az apámat, és Louist is kimentsék.

- Nem lehet hozzáférni - mondta az öreg, mintha olvasott volna a gondolataimban. - Túlságosan is betemette a másik autó.

- De nem maradhatnak ott! - ismételtem meg. Ekkor azonban feltűnt a mentőautó, hangosan szirénázva, és nekiláttak, hogy kiszedjék apáékat is. - Engedjen el! - egy ideig sikertelenül rángatóztam, aztán fogva tartóm - talán véletlen, talán szándékosan, mert megkönyörült rajtam - elengedett. De most már semmi kedvem nem volt közelebbről szemlélni az eseményeket, és különben is, a lábaim felmondták a szolgálatot, és a földre rogytam. Láttam, ahogy apáékat kiemelik, borzasztóan festettek, rögtön elszállították őket, és én még csak azt sem tudtam, hová. A rendőrök is lassan megérkeztek, felmérték a helyzetet, és elkülönítették a baleset helyszínét.

- Kislány… - hajolt le hozzám a bácsi. Az egyetlen, aki foglalkozott velem. - Ide vitték a családodat - nyújtott át egy kis cetlit. - Gyere, kelj fel! Nyugodj meg, nem lesz semmi baj!

Nem tudtam beszélni, ideges remegéshullám tört rám, kirázott a hideg, és egyre csak a rémisztő képek jártak a fejemben.

- Van valaki, akit fel tudsz hívni?

Mivel nem válaszoltam, talán azt hihette, hogy megnémultam a baleset látványától, mert megértően rám mosolygott.

- Csak egy nevet mondj! Ha akarod, elintézem helyetted…

- Én… én… majd én… köszönöm - suttogtam megsemmisülve. Még mindig az események hatása alatt voltam. Képtelen voltam feldolgozni, egyszerűen leragadtam annál a szörnyű pillanatnál, amikor összeütköztek.

Jeges ujjaimat alig bírtam mozgatni, csodálkoztam, hogy ennyire kihűltem, mert pár órával ezelőtt még egyáltalán nem éreztem hidegnek az időjárást. Nagy nehézségek árán kihalásztam a telefonomat a zsebemből, és a kettes gyorshívó gombot benyomva, vártam, hogy Edward felveszi-e. Nem tartott sokáig, szinte az első kicsöngés után megszólalt.

- Szia Paige! Pont most akartalak hívni - hangjától kis híján elsírtam magamat, annyira jó volt hallani őt.

- Edward… most azonnal gyere ide… - nyögtem ki halkan.

- Mi történt? - kérdezte egy kicsit aggodalmasan. Talán leszűrte, hogy rossz passzban vagyok.

- Apáék idejöttek… és… egy kocsival ütköztek… és most kórházban vannak…

- Oké, mindjárt ott leszünk - azzal a vonal megszakadt. A falnak döntöttem a hátamat, és behunytam a szememet. Valami égetett belülről, a feszültés felgyülemlett, legszívesebben kiadtam volna magamból, de nem kezdhettem el zokogni itt, az utca kellős közepén… Az sem könnyített a helyzetemen, hogy az egyik rendőr kikérdezett, mint szemtanút, alighogy elmotyogtam, amit láttam, John és Edward megérkezett, arra eszméltem, hogy pár lépés választ el tőlük. Biztosan taxival jöttek, csak az utat lezárták, és gyalog tudtak csak idejutni. Mindenesetre nem gondolkoztam el ezen túl sokat.  

- Edward! - odarohantam hozzá, és kinyújtott karjai közé vetettem magamat, fejemet a mellkasának támasztottam, ő meg a hátamat lapogatta.

- Hé, nyugi! Nem lesz semmi baj! - az ő szájából sokkal hihetőbben hangzott, mint bárki máséból, aki ez alatt a rettenetes harminc perc alatt hozzám szólt.

Nem tudom, meddig állhattunk ott, mert minden kiesett, csak arra emlékszem, hogy legközelebb már a kórházban voltunk, és az egyik ápoló közölte velem, hogy a bátyám jelenleg az intenzív osztályon fekszik, eltört a jobb lába, a bal karja, és két ujja, ezenkívül három öltéssel varrták össze a sebet a homlokán. Itt még reménykedtem, hogy léteznek csodák, a mécses akkor tört el újból, amikor a nővér folytatta a felsorolást - az apám kómába esett.