3. fejezet

3. fejezet

Csendesen sétáltam Nina jobb oldalán, nem figyeltem arra, mit beszélnek Cattel, túlságosan lekötöttek a gondolataim, azonban Cathleen és Nina elhatározták, hogy ha törik, ha szakad, de bevonnak a társalgásba. Nem igazán érdekelte őket, hogy nyűgös vagyok és rosszkedvű, bár lehet, hogy észre sem vették, szótlanságomat pedig betudták annak, hogy biztosan a koncert hatása alatt állok még mindig. Hát, nem ábrándítottam ki őket. Talán már el is felejtették a reggeli telefonbeszélgetést.

- Ma éjfélig fennmaradunk! - közölte velem lelkesen Cathleen.

- Vagy még tovább! - tette hozzá Nina.

- Jó - hagytam rájuk. - Felőlem.

- Legyél már kicsit vidámabb! - bökött oldalba Nina. - Miért vagy ilyen szomorú?

- Nem vagyok szomorú - mondtam, de egy cseppet sem voltam meggyőző. - Csak fáradt. Mindenfélét összeálmodtam - tettem hozzá gyorsan, mielőtt barátnőim faggatózni kezdtek volna. Még csak az hiányzik, hogy mindentudóan vigyorogjanak és kacsingassanak rám, miközben fogalmuk sincs semmiről.

A hátralévő utat némán tettük meg, magamon éreztem Nina és Cat pillantását, de nem néztem fel, konokul bámultam magam elé.

Felmentünk a szobánkba, úgy tűnt, a személyzet már kitakarított, mert a tegnapi párnacsatából megmaradt tollpihék eltűntek.

- Remélem nem kapott szívinfarktus a takarítónő - mondtam félhangosan, és ráugrottam az ágyamra.

- Annyira azért nem volt nagy kupi. Legalábbis nem olyan nagy, mint otthon - nevetett Cathleen.

Nina közben elővette a gitárját, és megteremtve a hangulatot, előadta legújabb szerzeményét.

Negyed óra múlva abbahagyta, és kijelentette, hogy még nem fejezte be, és elvonult a sarokba tovább alkotni. Cat felvetette, hogy tegyünk fel egymásnak találós kérdéseket, csakhogy addig se unatkozzunk. Elég silány játék volt, Cat mindig olyanokat talált ki, amire nem tudtam rájönni, én pedig nem voltam kreatív állapotban, úgyhogy az én feladványaimat pár másodperc alatt is megfejtette.

Végül meguntam az egyoldalú játékot, és elvonultam a fürdőbe, mondván, el kell készülnöm hatig. Zuhanyzás után még vagy fél óráig próbálgattam a ruhákat, végül egy szürke pólót és egy egyszerű farmert vettem fel.

- Hogy nézek ki? - kérdeztem izgatottan.

- Tök jól - emelte fel hüvelykujját Cat. Elégedetten forgolódtam a tükör előtt, de miután felhívták a figyelmemet, hogy már hat óra, kénytelen voltam cipőt húzni, és búcsút inteni barátnőimnek. Lekocogtam a lépcsőn, és mikor megpillantottam Edwardöt, meglepődve észleltem, hogy furcsa érzés kezd éledezni bennem, melyet eddig még sosem tapasztaltam.

- Szia, Paige! Mizu? Hogy tetszik eddig Dublin?

- Ó, szuper, még nem haladta meg a képességeimet a tájékozódás.

- Van egy-két cool hely, amit mindenképp látnod kell - kinyitotta az üvegajtót, és előre engedett. - Na, merre menjünk?

- Ezt rád bízom, nyilván jobban kiismered magadat - feleltem habozva.

- Oké, akkor induljunk el arra - beleegyezően bólintottam, reméltem, hogy egy csendesebb helyet választott, nem igazán vágytam a tumultus kellős közepébe.

- Mesélj magadról valamit!

- Londonban élek a szüleimmel - kezdtem lámpalázasan. Sosem voltam jó bemutatkozásban, a lényeg amúgy is kiderül mindig a beszélgetés során, de az efféle felszólításoknak sosem tudtam eleget tenni. Mindegy, most megpróbálom - döntöttem el magamban. - Van egy bátyám, akivel tíz éve nem találkoztam, családi dráma, nem valami érdekes. Catet és Ninát már hat éve ismerem, ők a legjobb barátaim, egyébként nem igazán szoktam ismerkedni, valamiért nem bírom a tömeget és a nagy társaságot.

Magáról nem árult el túl sok személyes információt, de ezzel együtt nem akadt meg a társalgás, ha megfelelő témákon agyaltam, melyeket utána úgysem említettem meg, beszélt magától is, ezzel jelentősen megkönnyítve a helyzetemet.

 Észre sem vettem, teljesen elrepült az idő, és már sötétedett, amikor Edward bekalauzolt egy sikátorba.

Mikor tudatosult bennem, hogy nincsenek rossz szándékai, bátrabban követtem őt, és néhány utcán átvágva kiértünk egy játszótérre. Lassan eleredt az eső, és a földön egyre nagyobb pocsolyák keletkeztek, Edward pedig mindegyikbe beleugrott. Egy ideig csak álltam, és néztem őt, de aztán én sem bírtam ellenállni a kísértésnek, és követve példáját, beletrappoltam a tócsákba.

Ezek után Edward elkezdte használatba venni a játszótér berendezéseit; például a hintát.

Elámulva néztem, ahogy egyre magasabbra repült, ráadásul nem is ült, hanem állt, ez csak fokozta a döbbenetemet. Én csak egyszer próbálkoztam hasonló mutatvánnyal, de apa akkor ott állt mögöttem, és vigyázott, nehogy lezuhanjak.

- Nem jössz? - elmosolyodtam, ahogy meghallottam felszabadult nevetését. Annyira édes…

Kinyújtotta felém a kezét, kellett egy perc, mire leesett, mit akar, és még akkor sem cselekedtem rögtön. Menj már, mire vársz? vinnyogott egy kis hang a fejemben. Féltem az életemet! méltatlankodott egy másik. Aztán eszembe jutott, hogyha leesnék, ő is velem együtt pottyanna, úgyhogy megfogtam a kezét. A következő percben Edward felrántott a még mindig mozgásban lévő hintára. Kellemes érzés volt a zuhogó esőben hintázni, méghozzá úgy, hogy Edward átkarolta a derekamat, és így egyáltalán nem is féltem.

Hatalmasakat dördült az ég, olyan volt, mintha dézsából öntenék a vizet (szó szerint) úgyhogy ezen a ponton leszálltunk, és elkezdtünk rohanni. Bőrig áztunk, mire visszaértünk a forgalmasabb városrészbe, persze akkor mindennek hívhattam volna, csak forgalmasnak nem, a gyalogosok mind fedezékbe menekültek, és néhol hosszú kocsisorok kígyóztak, de ahol mi szaladtunk, ott perpillanat senki sem tartózkodott.

Miután befordultunk az utcasarkon, beszökkentünk egy kapualjba.

-  Hívnunk kéne egy taxit - jegyeztem meg zihálva.

- Nemsokára úgyis eláll az eső, inkább sétáljunk - vágta rá Edward. Egy pillanatig értetlenül pislogtam, aztán vállat vontam. Igaza lett, amilyen hamar jött a zápor, olyan hamar elmúlt, de a szél továbbra is rendületlenül fújt. Kiléptünk a biztonságot jelentő kapualj alól, és folytattuk az utunkat. Fogaim minduntalan összekoccantak, jeges ujjaimmal beletúrtam lelapult hajamba, képzelem, milyen röhejesen festek… Ebben a hitemben az is megerősített, hogy Edward végig engem nézett, de mint kiderült, más okokból.

- Fázol?

- Ó, nem, poénból vacogok - válaszoltam gúnyosan.

- Kéred a kabátomat? - ajánlotta fel lovagiasan, mire megráztam a fejemet.

- Nem akarom, hogy megfázz miattam, te is vizes vagy.

- Nem annyira, mint te - makacskodott Edward, és csak azért is ráterítette a hátamra a dzsekijét.

- Köszi - mondtam hálásan. Gyorsan hazaértünk, a hotel előtt megálltam, és kissé zavartan zsebre vágtam a kezemet. - Nem akarsz feljönni?

Mielőtt Edward válaszolhatott volna, megszólalt a telefonja, üzenete érkezett. Egy pillantást vetett a kijelzőre, aztán visszafordult hozzám.

- Most nem tudok. Holnap mit csinálsz?

- Elvileg semmit… - jobb, ha nem táblázom be magamat, talán elhív valahová… - Szerintem ráérek.

-  Oké, majd felhívlak - mosolygott rám Edward.

- Jó - vágtam rá, talán túl élénken. - Öhm… itt a kabátod. Köszi még egyszer!

- Nincs mit - tanácstalanul ácsorogtam egy helyben, nem tudtam, hogyan vegyek tőle búcsút, de végül megoldódott a problémám, mert Edward egy pillanatra magához ölelt, elköszönt, és elment.

Vigyorogva rohantam fel a szobánkba, alighogy beléptem, Nina és Cat rögtön letámadott, de mielőtt kiselőadást tartottam volna nekik, vettem egy forró fürdőt, és újfent megmostam a hajamat.

Kíváncsi barátnőimnek pár mondatban felvázoltam, hogyan telt az estém, aztán ők is élménybeszámolót tartottak.

Éjfélig ébren maradtunk, ahogy azt Cat és Nina már előre eldöntötte, addig pedig a szokásos témákat veséztük ki, de én annyira fáradt voltam, hogy elaludtam, mielőtt befejezhettem volna egy mondatot.

Másnap reggel lendületesen kiugrottam az ágyból, és bár egy pillanatra elbizonytalanodtam a tegnap estét illetően, vizes ruháim meggyőztek, melyek még azóta sem száradtak meg. Reggeli előtt beszéltem a szüleimmel, sőt, még az idegesítő bátyámmal is váltottam pár szót, de őt gyorsan leráztam. Megnyugtatott az a tudat, hogy otthon minden rendben van.

Miután elfogyasztottuk a reggelit, Nina előállt azzal az ötlettel, hogy kimegy az utcára, és ott adja elő az új dalt, amit tegnap csak félig hallottam.

- Ti is jöhetnétek, ösztönöznétek az embereket!

- És hogyan? "Mondj egy N-t, mondj egy I-t"? - vontam fel a szemöldökömet.

- Szerintem jó ötlet, én benne vagyok - vigyorgott Cat.

- Rendben, akkor én is - sóhajtottam megadóan. Tizenegykor Nina magához vette a gitárját, aztán, mintha csak csatába indulnánk, leügettünk a lépcsőn, és kiléptünk a hotel elé. Néhány ember megállt előttünk, és hallgatta egy ideig a dalt, néhányan még pénzt is dobtak elénk.

- Áh, micsoda féreg! Alig adott valamit! - zsörtölődtem félhangosan.

- Nem a pénzért csinálom - ábrándított ki Nina.

- Na de mégis… - mielőtt elkezdhettem volna érvelni, megcsörrent a telefonom. Nem gondoltam volna, hogy Edward ilyen hamar felhív. Nem beszéltünk túl sokáig, úgy tűnt, mintha nem lenne elég ideje, és sietnie kéne valahová, de egyre újabb találkozót szerveztünk, a szokásos helyre.

Fel-alá sétálgattam a hotel előtt, már kezdtem azt hinni, hogy Edward késni fog, de végül pontosan egy órakor megérkezett.

- Szia, Paige!

- Helló! - köszöntem rekedten. Miután túlestünk a szokásos témákon, megint elkezdtem hálálkodni a tegnapi miatt, de Edward ezt elhárította. Nagyjából két-három órát sétálgattunk és csevegtünk, inkább ő kérdezett, de azért én is megtudtam róla pár dolgot. Ennek ellenére olyan volt, mintha évek óta találkozgatnánk, és nemcsak a kinézete, de a hangja is ismerős volt.

- … úgyhogy most tök jó, hogy szünet van - fejeztem be monológomat az iskolámról. - De mivel egy évvel hamarabb kezdtem a sulit, már végeztem.

- Szóval tizenhét vagy?

- Aha.

- Hűha. Én húsz - vigyorogva lépkedtem mellette.  - És mit fogsz csinálni ezután?

- Nos… miután visszamegyek Londonba - itt fájdalmasan elfintorodtam, noha még három hetem maradt, egy csepp kedvem sem volt itt hagyni Írországot és persze Edwardöt. - Szeretnék tovább tanulni, a szüleim azt akarják, hogy jogász legyek, de... igazából még fogalmam sincs, hogy én mi lennék szívesen.

Feltámadt a szél, kirázott a hideg, egyébként is teljesen kihűltem, de most csak még inkább fáztam. Aztán valami meleget éreztem, lepillantottam; Edward összekulcsolta az ujjainkat, mintha mi sem lenne természetesebb, és valamiért én is hasonlóképp vélekedtem.

Oldalról valami hirtelen megvilágította Edward arcát, odakaptam a fejemet, de nem láttam semmi szokatlant, így hát nem méláztam ezen többet.

Visszafordultunk, célba vettük a hotelt, és még mindig fogtuk egymás kezét.

A bejárat előtt Edward odahajolt hozzám, ajkát hozzáérintette az enyémhez, és gyengéden megcsókolt. A térdem megremegett, egyébként is fáztam, ezek után megállíthatatlanul reszkettem.

Annak ellenére, hogy tudtam, holnapra megbeszéltünk egy újabb találkozót, nem akartam, hogy elmenjen, főleg ezek után. Még sokáig néztem utána a falnak dőlve, ábrándos tekintettel.

2. fejezet

2. fejezet

- És vigyázz magadra! - anya szorosan magához ölelt, én pedig megadóan tűrtem, hogy megszorongasson.

- Jó, jó… - ekkor apa részesített egy ugyancsak csontropogtató ölelésben, nem mondott semmit, de úgyis tudtam, hogy hiányozni fogok neki a pár napja lezajlott vita ellenére. Cathleen és Nina is a szüleitől búcsúzott el, mikor túlestem a könnyes búcsún, odamerészkedtem barátnőim mellé, akik intettek egy utolsót, és felmentünk a hajóra. Megkerestük a kabinunkat, három függőágy volt a nagynak éppen nem nevezhető szobában, lepakoltunk, és visszakocogtunk a fedélzetre.

 Az utasok nagy része bőszen integetett hozzátartozóiknak, mi is így tettünk, aztán a hajó elindult velünk, csak úgy szelte a habokat. A szél az arcomba csapott, és felborzolta a hajamat, órákig így tudtam volna maradni, de Cathleen megbökte a hátamat.

- Hé, Paige, hoztál térképet?

- Nem - mondtam kábán. - Ti sem, ugye?

- Nem - ismerte be Cat. - De majd ha kikötünk, biztosan találunk egy újságost, és ott vehetünk majd.

- Nekem van egy térképem! - jegyezte meg Nina. - Idehozom! - azzal elrohant, nemsokára visszatért egy Kis-Ázsia térképpel.

- Nina, ez nem Írország! - világosítottam fel.

- Ó… de ha fejjel lefelé tartjuk, akkor olyan, mintha Írország lenne - jegyezte meg vidáman.

- Hosszútávon nem túl célravezető - sóhajtottam fel. - És különben sem hasonlít - tettem hozzá.

Nina rám hagyta, és csak vállat vont.

*

Kellemes utunk volt, én élveztem, szerencsére nem kínzott tengeribetegség, mint néhány utast. Alig vártam, hogy megérkezzünk, Cathleen és Nina hasonlóan izgatottak voltak, még az sem tudta a kedvemet szegni, hogy miközben az egyik nehéz bőröndömet húztam magam után, elbotlottam a saját lábamban, és elhasaltam a kikötő kellős közepén. Gyorsan felugrottam, leporoltam a farmeromat, és tovább hordtam a csomagjaimat egy kupacba. Mikor végeztünk, elindultunk megkeresni a szállást, persze gyakran meg-megálltunk, és ámuldozva nézelődtünk.

- Fúúú… azt figyeld! De jó! Láttad? Hú!- ilyen, és ehhez hasonló felkiáltások hangzottak el mindhármunk szájából, alig győztünk fényképeket készíteni. Én például mindent meg akartam örökíteni, amit csak tudtam, és úgy tűnt, mintha mindig újabb látnivaló kerülne az utamba.

Végül mégis csak eljutottunk a szállásunkhoz, ott is volt egy csomó megbámulni való dolog, örültem, hogy itt fogunk lakni pár hétig.

Csak aztán kiderült, hogy nincs helyünk.

- Sajnálom a kellemetlenséget, de a foglalásukat elkevertük, és most minden szoba foglalt. De egy hét múlva elmegy három család is… - magyarázta a recepciós.

- És addig hol fogunk lakni? - kérdeztem kétségbeesetten, mikor kiléptünk a szabadba. - Egy hétig csak nem alhatunk az utcán!

- Biztosan megpróbál keresni nekünk addig valamilyen apartmant - mondta Nina, utalva ezzel a recepciós előzékenységére.

- Marha jó, és ha nem talál semmit? - fortyantam fel.

- Majd akkor foglalkozzunk ezzel, ha tényleg nem lesz estig helyünk! - szólt közbe Cathleen. Ha nem aggasztott volna a jövőnk alakulása, talán megnyugszom, mivel amúgy én is éltetem ezt a fajta életszemléletet. Nem kell aggódni, úgyis minden rendben lesz! Naná… - Egyelőre vegyük meg azt a térképet!

- És a csomagok? Hurcolászzuk őket végig egész Dublinon? - akadékoskodtam továbbra is.

- Vigyük vissza inkább?

- Jó, rendben. Nem szóltam semmit - elhúztam a számat, és szótlanul követtem Cathleent, aki céltudatosan megindult egy újságosbódé felé. Megvettük a térképet, én rögtön magamhoz ragadtam, először ugyan fordítva tartottam, de gyorsan rájöttem baklövésemre, és reméltem, hogy a többiek ezt nem vették észre. Megbeszéltük, mely látványosságokat akarjuk mindenképpen ma megnézni, de korántsem volt könnyű rájönni, hogyan lehet a kijelölt helyszínekre eljutni.

- Paige, add ide egy kicsit! - szólalt meg Cathleen, Nina meg a gitárjával szórakozott.

- Majd mindjárt - motyogtam halkan, és pár lépésnyire elsétáltam tőlük. Próbáltam koncentrálni, magam elé suttogva nézegettem a térképet.

- Kell segítség? - felvontam a szemöldökömet, és megfordultam. Előttem egy sapkás, szőke hajú, zöld szemű fiú állt, udvariatlanul belebámultam a képébe, nagyon ismerős volt. Azt mindenesetre megállapítottam, hogy helyes. Nem tudom miért, de mintha már láttam volna őt.  

Még mindig néztem, mire elmosolyodott, ekkor leesett, hogy talán válaszolnom is kéne neki.

- Ööö… igen, légy szíves! - elregéltem, hova szeretnék eljutni. Gondoltam, inkább egyes számban beszélek magamról, ugyanis Cathleen és Nina eltűntek, mint a kámfor.

- Eltévedtél?

- Igen, mivel most vagyok itt először - miért, MIÉRT ilyen vékony a hangom?

- Edward vagyok.

- Paige - kezet fogtunk, meglepődve konstatáltam, hogy nem szeretném elengedni őt, de kénytelen voltam.

Kényszeredetten elmosolyodtam, és nyeltem egyet. Már épp a következő mondatomat fogalmaztam (avagy hogyan égessük le magunkat), de Edward megelőzött.

- Ha gondolod, megmutatom.

- Köszi, az jó lenne - válaszoltam meghökkenve, és követtem őt. Útközben elmondtam, hogy a barátnőimmel jöttem ide, de most fogalmam sincs róla, hol lehetnek. Éppen azt fejtettem ki, hogy nagyon nehéz ilyen mozgalmas városokban tájékozódni, mikor egy CD-bolt előtt haladtunk el. Megtorpantam, és a kirakathoz fordultam. Több tucatnyi John és Edward nézett vissza rám a CD-k tokjáról.

- Ide be kéne mennem. Nem baj? Megígértem Catnek, hogy megveszem neki ezt a CD-t - mondtam egy bocsánatkérő pillantás kíséretében.

- Szereted őket? - kérdezte Edward.  

- Igen - éreztem, hogy elpirulok. - A koncertjük miatt jöttünk tulajdonképpen ide. Ez volt a legközelebbi alkalom, és hát első sor, meg minden… És te… honnan ismered őket? - oké, ez hülye kérdés volt.

- Tele van velük Írország - vont vállat Edward. Vajon mennyire tűnök idiótának?

Odasétáltam a kasszához, megvettem a CD-t, és igyekeztem tudomást sem venni arról a néhány emberről, akik a boltban lézengtek, és merőn bámultak felénk. Talán csak a három bőrönd túl feltűnő…

- És meddig maradtok?

- Ha minden jól megy, nagyjából egy hónapot. Egyébként nem tudom, elkeverték a szobafoglalást, szóval most nincs helyünk - könnyű volt vele beszélni, pedig általában utálok idegenekkel hosszasan csevegni. - Ó, ott van Cathleen és Nina! - kiáltottam fel hirtelen, mikor megpillantottam a vadul hadonászó Ninát. Ők legalább segítség nélkül is ide találtak... - Mennem kell. Kösz, hogy elkísértél.

- Látlak még?

- Hát…

- Mondjuk ma? - Edward reménykedve nézett rám. Milyen szép zöld szemei vannak…

- Este a koncerten leszek…

- Akkor találkozzunk ott - javasolta Edward.

- Végül is… miért ne? - nem jutott eszembe megkérdezni, merő véletlen-e csupán, hogy jön, vagy csak olyan ügyes, hogy az utolsó pillanatban tud jegyet szerezni magának.

- Szuper - még egy mosoly, aztán elment.

Habár fogalmam sincs, hogy akadunk egymásra abban a tömegben, de csak sikerül. Mondjuk a telefonszámát megadhatta volna…

- Ez meg ki volt? - kérdezte Nina, mikor odaértem hozzájuk.

- Edward - mondtam nemes egyszerűséggel. - Miért léptetek le?

- Nem akartunk zavarni - vigyorgott Nina.

- Ja, Cat - fordultam Cathleen felé. - Tessék! - laza mozdulattal odahajítottam neki a CD-t, gyorsan utánakapott, mielőtt a földre eshetett volna. Miután Cat kiméltatlankodta magát, miszerint "óvatosabban!", felhoztam a legégetőbb témát.

- Van már szállásunk?

- Mi is csak most érkeztünk.

- Oké, értem a célzást - fintorodtam el. Titkon arra számítottam, hogy amíg egy kedvesnek tűnő fiúval andalgok, akit mellesleg nagyjából tíz perce ismerek, megoldódnak a problémáink.

A fél napot nézelődéssel töltöttük, a másik felét meg azzal, hogy próbáltunk estére találni magunknak helyet, de nagyon úgy nézett ki, hogy szinte sehol sem kapunk szobát - legalábbis normálisat semmiképpen.

- Hány óra?

- Mindjárt hét - válaszolta Nina. - Átöltözés kilőve…

- … hacsak nem keresünk egy nyilvános vécét - fejeztem be, de mivel senkinek sem akaródzott egy dohos kis fülkében ruhát váltani, ezért én is letettem erről a szándékomról. Halálosan kimerülten kerestük fel a koncert színhelyét, már egy csomó ember ott tolongott, igen csak nehéz volt átverekedni magunkat köztük, főleg a cuccokkal, amelyeket végül lepakoltunk egy biztonságosnak tűnő helyen - a ruhatárban, vagy legalábbis valami olyasmi volt, ennek ellenére egy kabát nem volt felakasztva. Amint megszabadultam málháimtól, rögtön jobban éreztem magamat, és a karom sem fájt annyira.

- Megyünk? - megpróbáltam átüvölteni a zajt, mindenesetre bíztam benne, hogy megértették, mit akartam mondani, mert Cathleen bólintott, és csatlakoztunk a tömeghez.

Próbáltam megtalálni Edwardöt, ami egyébként nem is lett volna nehéz, mert zömében csak csajok voltak a teremben, és könnyen kiszúrtam volna, ha egy szőke hajú fiú is van köztük, de nem volt. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem vegyült el néhány srác is, de ők egyáltalán nem érdekeltek. Csalódottan fújtam ki a levegőt. Fogalmam sincs, miért hittem benne ennyire, vagy miért képzeltem azt, hogy eljön. Minek jönne? Ő kérdezte, hogy találkozunk-e még, nekem eszembe se jutott volna reménykedni, ha nem ad rá okot. 

Kellett egy kicsit várni, amíg elkezdődött maga a koncert, egyszerre csak azt vettem észre, hogy lila meg kék fények pásztázzák a színpadot, meg a közönséget, aztán feltűnt John és Edward. Kis híján megsüketültem a mellettem ordítozó rajongóktól, és még mindig túl bamba voltam a kellemetlen felismeréstől. Lassan azonban feloldódtam, és az elkövetkező órákban annyit visítoztam, hogy a végére teljesen berekedtem.

Mikor már kifelé sodródtunk a tömeggel, méghozzá elég gyors iramban (mindenki aláírást akart, meg közös képet) közöltem Cattel, hogy állja a sarat hősiesen, én kimegyek levegőzni, mert fáj a fejem.

- De hát ez egy nagy lehetőség! Az első és talán utolsó ilyen alkalom! Ne már! Paige!

- Bocs, de tényleg úgy érzem magam, mint akit fejbe vertek - homlokomra szorítottam a kezemet, hogy ezzel nyomatékosítsam szavaimat. Ügyesen átslisszoltam két lány között, átvágtam a tágas folyosón, kicsaptam az ajtót, és kiléptem a csípős levegőjű éjszakába.

Felbámultam az égre - a csillagok alig látszottak, valószínűleg eltakarták őket a felhők. Talán esni fog - futott az agyamon. Zsebre vágott kézzel indultam előre, de ekkor utánam kiáltottak:

- Paige! - megtorpantam, és visszafordultam. Edward közeledett felém, közben hevesen lelapogatta a haját, ruhája is rendetlenül állt rajta, mintha csak most öltözött volna fel.

Elszántan küzdöttem az arcizmaimmal, ajkam minduntalan boldog mosolygásra húzódott volna, de nem akartam, hogy lássa rajtam az örömöt.

- Szia! Nem láttalak az este - jegyeztem meg könnyedén.

- Bocs, csak… Elfelejtettem, hogy programom van, és most érkeztem.

- Aha - nyilatkoztam roppant értelmesen. - Kár. Vagyis… úgy értem… jó buli volt, meg minden.

- Szóval tetszett? - Edward elmosolyodott, úgy tűnt, mintha örülne neki, de ezt a feltevést azonnal elvetettem.

- Aha - ismételtem zavartan. A gyomrom felkavarodott, és furcsán bizsergett. És egyre inkább biztos voltam benne, hogy tudom, ki ő.

- Hova indultál? - kérdezte Edward.

- Csak kicsit kijöttem, fájt a fejem, bent elég meleg volt - válaszoltam, de azt már nem tettem hozzá, hogy sokkal jobban vagyok, mióta megérkezett.

- Hazakísérjelek? - ajánlotta fel.

- Köszi, de várom Catet. És még mindig nem tudom, hol fogunk aludni - vallottam be.

- Van egy hely, ahol szerintem ma estére kaptok szobát - jelentette ki Edward és átnyújtott egy cédulát.

- Ó, ilyen befolyásos vagy? - pislogtam a kezemben tartott fecnire. - Köszönöm.

Szívesen megkérdeztem volna, hogy mindig magánál tartja-e a hotel címét, reklám gyanánt, vagy miattam írta fel. Reméltem, hogy az utóbbi, de nem tartottam túlságosan esélyesnek.

- Itt a számom - azzal a kezembe nyomott még egy - az előzőnél sokkal gyűröttebb - lapot. - Ha megérkeztetek majd csörgess meg, és visszahívlak. Ráérsz holnap? - folytatta Edward. - Bepótolhatnánk az elmaradást, szeretnélek jobban megismerni.

- Ööö… - igazából úgy terveztük, hogy elmegyünk a főtérre, ahol többek közt a Jedward is fellép… De mi a garancia arra, hogy válthatok velük akárcsak egy szót? -  Oké. Részemről rendben.

- Klassz! - mosolygott rám Edward.

- Háromkor jó neked? - kérdeztem, csakhogy ne mindent ő szabjon meg, nem akartam függni tőle. Miután megtárgyaltuk, hogy a jelenlegi szállásunk bejáratánál fogunk találkozni, elköszöntünk egymástól, Cat és Nina amúgy is éppen akkor jött ki az épületből.

- Sikerült? - kérdeztem Cathleent, de ő csak megcsóválta a fejét.

- Túl sokan voltak, és csak az egyiküket láttam.

Itt már elkezdhettem volna gyanakodni, azon akkor nem találtam semmi kifogásolhatót a helyzetben.

Már majdnem éjfél volt, mire megérkeztünk a szállásunkra, amelyet Edward ajánlott. Az épületben kellemes meleg fogadott minket, ami jólesett a kinti hűvös levegő után. Még mielőtt leálltunk volna csevegni a portással, bepötyögtem a telefonomba Edward számát, és tájékoztattam arról, hogy gond nélkül megérkeztünk, aztán gyorsan el is köszöntünk egymástól.

A recepciós nő félkómás állapotban adta át a kulcsot, és közölte velünk, hogy tud rólunk, nyugodtan menjünk fel a szobánkba.

- És mennyibe fog ez kerülni? - Cathleen és Nina máris előre nyargaltak, de én nem hagyhattam figyelmen kívül egy ilyen fontos kérdést.

- Semmibe - válaszolta ingerülten a nő, és ismét felemelte a fejét az asztalról. Gyilkos pillantást vetett rám, nyilván dühös volt, amiért nem hagyom aludni, de nem igazán izgatott a problémája.

- Hogyhogy semmibe? - pislogtam megilletődötten.

- Mondtam már, hogy szóltak nekem!

Ezek után beszüntette a társalgást, kissé durván rám szólt, hogy menjek fel a szobámba, a barátnőim biztosan várnak, így hát kénytelen voltam szót fogadni, mielőtt kidobatott volna a biztonságiakkal. Viszonylag hamar megtaláltam Nináékat, éppen akkor nyitották ki az ajtót, amikor befordultam a folyosón.

- Itt vagyunk - suttogta izgatottan Cathleen, és belökte az ajtót. Fél lábbal beszökkent a szobába, és felkattintotta a villanyt, hirtelen világosság ömlött szét, megvilágítva minden apró részletet.

A szobában három franciaágy állt, egy nagy tévé, előtte hófehér kanapé, ráadásul a kilátás is szuper volt. Viszont nem maradt túl sok időnk a terep felfedezésére - alighogy lepakoltunk, elnyomott minket az álom.              

Az éjszaka sokat hánykódtam, többször is felébredtem, de mindig visszaaludtam, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a napfény átszűrődik a függönyön keresztül.

- Jó reggelt! - köszönt Nina vigyorogva.

- Neked is… Hány óra?

- Kilenc múlt tíz perccel. Nemsokára hozzák a reggelit.

Körülnéztem a szobában, Cathleen nem volt sehol, de a vízcsobogásból leszűrtem, hogy éppen a fürdőszobában tartózkodhat.

Miután Cat befejezte a reggeli teendőit, én vettem át a helyét, legszívesebben órákig folyattam volna magamra a meleg vizet, de mikor Nina bekopogott, hogy most már ő jönne, kénytelen voltam kilépni a zuhanyzóból. Felvettem egy melegebb pulcsit a farmerhez, mert eléggé esőre állt az idő - tisztára, mint Londonban.

Reggelinél a pirítósomat étvágytalanul rágcsáltam el, és a társalgásban is alig vettem részt, csak arra figyeltem fel, mikor a szabadtéri koncertet emlegették.

- És mikor kezdődik?

- Három körül. Miért?

- Mert nem érek rá - válaszoltam közömbösen.

- Húha! Hogyhogy? - Nina kíváncsian pillantott rám. - Megint az a fiú?

Mielőtt válaszolhattam volna, megcsörrent a telefonom. Villámgyorsan ugrottam érte, közben elcsúsztam a fényesre sikált padlón, és egy hajszál választott el, hogy a földön kössek ki. Sietségemet látva Nina és Cathleen diszkréten röhögtek (rajtam!) a sarokban.

- Igen? - szóltam bele izgatottan, noha ezt megpróbáltam palástolni.

- Szia, Edward vagyok!

Nagyon hülyén hangzana, ha azt mondanám, hogy "tudom"?

- Szia! - nyögtem végül egy kis fáziskéséssel.

- Figyelj, sajnos nem érek rá háromkor. Közbejött valami.

- Semmi gond…

- De utána jó neked? Este? - értetlenül bámultam magam elé. Tegnap talán nem tudta, hogy programja van? Kezdtem úgy érezni, hogy csak hülyül velem, és élvezi, ha átvághat.

- Persze - sóhajtottam fel. - Mikor? És hol? - tettem hozzá. Azon kívül, hogy a találkozót áttoltuk este hatra, a helyszín megmaradt. Legalább nem nagyon kell törnöm magamat, hogy odataláljak… elég, ha lemegyek a lépcsőn.

- Tényleg sajnálom.

- Nem baj! Este találkozunk! - azzal le is tettem. Igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de barátnőim igen gyanakvó természet lévén, rögtön kiszúrták, hogy elment a kedvem mindentől.

- A koncert legalább jó lesz! - mondta vigasztalóan Cat. - Ha eljössz - tette hozzá.

- El - bár semmi kedvem hozzá… tettem hozzá gondolatban.

A délelőttöt a szobában, párnacsatázással töltöttük el, és egyszer csak azt vettük észre, hogy a szobaszerviz megint az ajtónkon dörömböl, mert meghozta az ebédet. Gyorsan megkajáltunk, aztán elindultunk a főtérre, remélve, hogy gond nélkül odajutunk.

Igaz, egyszer átszaladtunk az úttesten, és majdnem elütött minket egy motoros, Nina pedig félúton kitalálta, hogy vissza akar menni a gitárért, utunk zökkenőmentesen zajlott.

Most csak a hátsósorban tudtunk elhelyezkedni, nem úgy, mint tegnap este, de a koncert azért jó volt, annak ellenére, hogy végig Edward járt a fejemben.

Kicsit még nézelődtünk a városban, aztán hazaindultunk, és mivel már elmúlt öt óra, úgy számítottam, mire visszaérek, már Edward is ott lesz.

1. fejezet

1. fejezet

Kinéztem az ablakon, remélve, hátha elállt az eső, de csalódnom kellett, ugyanúgy zuhogott, mint fél órával ezelőtt. Sóhajtva visszahúztam a függönyt a helyére, és szomorúan megcsóváltam a fejemet.

- Esik - jelentettem ki szárazon. - Biztosan Írországban is…

- Ne légy pesszimista! - legyintett Cathleen, és helyeslést várva pillantott Ninára, aki azonban éppen a gitárját pengette, és nem igazán figyelt, mi történik körülötte.

- Már megint alkotsz? - léptem mellé. A kottatartóra helyezett lap tele volt írva hangjegyekkel, néhol erősen átsatírozva, hogy még a papír is átlyukadt, de legalul már ott díszelgett a kész verzió.

- Hm? Mi? Ja, igen - bólintott szórakozottan Nina. Mióta ismertem, mindig is ilyen volt - művészlélek, ahogyan anya jellemezte. Ő festett, és remekül megértették egymást a barátnőmmel, talán anya ezért engedett el ilyen könnyen Írországba, mert tudta, hogy Nina is jön. Meg persze Cathleen. Igazából ő hívta fel a figyelmemet egy dublini Jedward koncertre, még hónapokkal ezelőtt. Elsőként csaptunk le a jegyekre, persze egy vagyonba kerültek, de mivel mégis csak az első sor, azt hiszem, igazán megérte. Apa természetesen nem örült, azt mondta, hogy két ilyen nyálas szépfiú miatt nem érdemes ennyi pénzt elkölteni. Ekkor még nem ordított. Csak amikor közöltem vele, hogy már megvettem a saját jegyemet. Még jó, hogy anya mellém állt ebben az ügyben, és lenyugtatta őt - igaz, kicsit sokáig tartott. Kellett pár nap, mire megemésztette, de talán már nem haragszik annyira, mert vett nekem egy új bőröndöt.

Hiába, mindig is kicsit szigorú volt hozzám.

- De azért szeret - szokta mondogatni anya. - Csak azóta ilyen, mióta Louis… nos, tudod… elment.

Á, Louis. A bátyám. Huszonhét éves, tíz évvel idősebb nálam, és fogalmam sincs, merre van. Szinte alig emlékszem rá. Pont annyi volt, mint én most, amikor meglépett itthonról.

Cathleen és Nina viszont olyanok, mintha a testvéreim lennének. Mindent megbeszélünk egymással - én legalábbis a fontosabb dolgokat elmondom nekik. Habár nem mindig tudom jól megítélni, mi számít fontosnak, és mi nem, de a lényeget sosem tartom magamban.

Általában felületesen, első látás után ítéltem meg az embereket, utáltam, ha ellentmondtak nekem, mert "csak nekem lehet igazam" és ha valaki nagyon felidegesített, a szemét is képes lettem volna kikaparni.

Sajnos ezekkel a tulajdonságokkal sokszor szembesítettek - néhányan keményen a képembe vágták, néhányan finomítottak mondanivalójukon, de a vége úgyis mindig sértődés lett.

Legalább Cathleen és Nina elviselnek valahogy. Bár néha még saját magamnak is sok(k) vagyok…      

- Gondoljatok bele, egy hét, és megyünk! - lelkendezett Cathleen, és ülőhelyzetbe tornászta magát az ágyamon. - Ha leraktuk a csomagokat, megnézhetjük kicsit a várost, kiválasztunk magunknak egy szuper ruhát a koncertre, aztán megpróbálunk aláírást szerezni…

- És közös fotót - szóltam közbe. - A fotó fontos.

- Igen, a fotó fontos - bólogatott Cathleen. - Ti mit gondoltatok?

- Hát, engem nagyon érdekel Írország - kezdte Nina. - Hozom majd a gitárt is. És te, Paige?

- Nos, nagyjából ugyanaz, mint Catnek. Nem tervezem, hogy önállóan felfedezem Dublint. Különben is, ha már találkozunk Velük, legyünk együtt, mint külön - vontam vállat, és ismét kinéztem az ablakon. Már alig esett.

Még váltottunk pár szót, aztán Cathleent felhívta az anyukája, így neki mennie kellett, és mivel együtt jött Ninával, ő is készülődni kezdett. Kikísértem őket, utána visszacaplattam a szobámba. Tanácstalanul néztem körbe, egyedül voltam otthon, és unatkoztam. Végül beraktam a Victory-t, felcsavartam a hangerőt, közben kirámoltam a szekrényemet, minden ruhámat az ágyra szórtam, és igyekeztem összeválogatni, hogy tudjam, kábé mit szeretnék magammal vinni.

Ezzel egy ideig el is szórakoztam, kétszer hallgattam végig az egész albumot, mire végeztem, addigra teljesen kimerültem, de hiába terveztem, hogy leülök egy kicsit tévézni, csengettek. Kelletlenül tápászkodtam fel a fotelből, és a bejárati ajtóhoz ügettem. Elővigyázatosan először csak résnyire nyitottam; egy magas, fekete hajú, szürke szemű fiú állt a küszöbön.

- Öhm… segíthetek? - A "nem veszek semmit" talán túl bunkó lett volna. Bár ki tudja…

- Igen - a fiú lekezelően beszélt, de stílusából elvett az a kissé röhejes tényező, hogy kappanhangja volt, mintha csak most lenne túl egy torokgyulladáson. - A Bailey család itt lakik még?

Hülye! Nem tudsz olvasni?

- Igen - feleltem mogorván, és nem tudtam megállni, hogy ne fintorodjak el. - Paige vagyok. A szüleim dolgoznak, de ha valamit üzenni szeretnél… akkor átadom nekik.

- Az jó lenne - biccentett a srác. - Mondd meg nekik, hogy holnap háromra visszajövök.

- Rendben. Ki vagy? - újdonsült ismerősöm furcsán nézett rám, így gyorsan hozzátettem: - Hogy mondhassak egy nevet is.

- Louis - érdeklődve nézett rám, de nem olvashatott le túl sokat az arcomról, mivel ugyanolyan bambán bámultam vissza, félig tátott szájjal.

- Louis… te… te vagy a… bátyám? - amint kimondtam, meg is bántam. Lehet, hogy csak egy szimpla Louis, aki most nem érti, miféle családi drámába csöppent.

- Én - jött a megdöbbentő felelet. - Jól megnőttél - vigyorgott rám. A hirtelen váltástól megilletődve pislogtam rá, és nem tudtam, mit válaszoljak.

- Emlékszel még rám? - nyögtem ki. Jól van. Szuper. Ennél ostobábbat nem is kérdezhettél volna.

- Persze! Még nagyon kicsi voltál, mikor elmentem.

- És miért? Miért mentél el?

- Kényelmetlen itt kint beszélgetni, nem? - vágott közbe Louis. - Mi lenne, ha bent folytatnánk?

Nem mozdultam.

- Mi az, nem bízol bennem?

- Öh… te megbíznál egy idegenben, aki a testvérednek adja ki magát? Őszintén!

- Nos, tekintve, hogy az illető régen elment, és a lány már nem is pontosan emlékszik az arcára, meglehet, hogy nagy butaság lenne tőle, ha elszalasztana egy ilyen óriási alkalmat, hogy nem akarja megismerni a rég nem látott tesóját - felelte lassan és megfontoltan.

- Oké, mi lenne, ha maradnánk az eredeti tervnél? Holnap háromra visszajössz! - nevettem fel idegesen, és becsuktam volna az ajtót, de Louis az utolsó pillanatban odacsúsztatta a lábát, így akárhogy is próbálkoztam, egy kis rés mindig maradt. - Mit akarsz?!

- Hé, ne ilyen hevesen! Évek óta nem voltam itthon, kérlek, hadd menjek be! - könyörgött Louis. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha nem parkol le a jól ismert fekete terepjáró a házunk elé, és nem száll ki a kocsiból apa és anya, akik rögtön felmérték a helyzetet.

- Apa! - kiáltott fel Louis, mielőtt a szüleim egy szót is szólhattak volna. - Apa!

Egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltem az eseményeket, azt hittem, történik valami olyasmi, ami csak a filmekben lehet - mondjuk apa ráveti magát erre a vademberre, és iszapbirkózás-szerűen belelöki az árokba, anya és én meg hatásosan sivalkodunk, habár inkább kis zászlókat lengettem volna. De sajna semmi ilyesmi nem történt, anya elsírta magát, odatipegett a "bátyámhoz" (igazán figyelemreméltó teljesítmény magas sarkúban rohanni a gyeptéglán) és a nyakába vetette magát. Apa arcvonásai megkeményedtek, és darabosan mozogva, követte anyát. Én meg letaglózva álltam, fél lábbal az előszobában, fél lábbal az erkélyen.

Azt gondoltam, hogy a mai nap is olyan, mint a többi. Egy esős szombat Londonban, de tévedtem. Egyik pillanatról a másikra új személy tolakodott a megszokott életembe. Eddig az egyetlen izgalom mostanában a közelgő írországi utazás, és a Jedward koncert voltak, de most, hogy feltűnt Louis, kezdtem átértékelni a dolgokat. Egyre kevésbé örültem, hogy ajtót nyitottam, mert ha nem tartom szóval, talán elmegy, és nem találkozik a szüleimmel, és most nem löknének fel, mert nem bírnak tőlem bejutni a házba.

Kis híján kizártak, szinte észre sem vették, hogy még a teraszon állok, csak amikor gyorsan beszökkentem az előszobába, mielőtt tényleg kinnrekedtem volna.

Anya közben egy pillanatra sem szakadt el rég látott fiacskájától, apa pedig mindenhova követte őket. Jobb híján én is így tettem, noha egy kis időre el kellett hagynom a társaságot, mikor Louis önelégült vigyorral a képén közölte velem, hogy túl hangos a zene, kapcsoljam ki.

Ekkor esett le, hogy a Wow Oh Wow max. hangerőn szól, és még a ház is beleremeg. 

Elkeseredetten kullogtam fel a szobámba, majd vissza a nappaliba, ahol Louis éppen "életem története" címszó alatt hihetetlenül unalmas, bár nagyon is izgalmasnak szánt monológot adott elő.

El sem bírtam hinni - nehogy már negyed óra alatt ennyire megváltozzon minden!

Egy csapásra háttérbe kerültem, egyetlen pillantásra sem méltattak, és ez zavart. Erről a pacákról semmit sem tudok, csak azt, hogy "állítólag" a tesóm, amúgy meg tíz éve nem is láttam.

- De miért nem jelentkeztél? - zokogott kitartóan anya.

- Mary, hagyd abba! - szólt rá apa nyersen. - Fiam, beszélnem kell veled! Menjünk a konyhába!

- Nem, kimegyünk mi! - szipogta anya, és fejével az ajtó felé bökött. - Paige, gyere!

Magamban fortyogva csoszogtam ki a nyomában, és közben elátkoztam mindent és mindenkit. Legszívesebben felmenekültem volna a saját kis vackomba, de túlságosan izgatott, miként alakulnak a fejlemények - még lehet szó egy-két pofonról…

Apáék viszonylag sokat beszéltek, és mikor kinyitották az ajtót, mindketten mosolyogtak, anya látva, hogy minden rendben, ismét elbőgte magát, és szaporán hullajtotta az örömkönnyeket. Csak én álltam ott, mint egy ünneprontó, komor ábrázattal.

Elhatároztam, hogy visszavonszolom magamat a barlangomba, de alig tettem egy lépést, Louis utánam szólt.

- Paige! Hova mész? Hiszen még meg sem öleltél, hugicám! Olyan rég találkoztunk!

Fogcsikorgatva fordultam felé, de nem öleltem meg, még apáék noszogatására sem.

- Én nem is ismerem őt - motyogtam alig hallhatóan.

- De hát a bátyád!

- Nem! - kiáltottam fel, és elrohantam.

- Majd megnyugszik - vélte apa.

Aznap este nem tudtam aludni. Hiába forgolódtam, képtelen voltam kényelmesen elhelyezkedni, hajnali egy körül sikerült félálomba süppednem, de negyed háromkor újból éberen feküdtem a hátamon, mint egy darab fa. Igyekeztem feldolgozni magamban a történteket, mindent gondosan visszapörgettem, és elemeztem. Végül, mikor egy picit sikerült lehiggadnom, előkerestem a füldugót az Mp3-hoz, átfordultam az oldalamra, és remélve, hogyha zenét hallgatok, sikerül elaludnom, behunytam a szememet.

Másnap már hatkor felkeltem, és átmentem a fürdőszobába. A tükörből egy sápadt, véraláfutásos szemű lány nézett vissza rám, iszonyodva fordultam el tükörképemtől. Muszáj összeszednem magamat...

Először megfürödtem, hajat mostam, és mire mindennel elkészültem, már anyáék is felébredtek. Amikor leértem a konyhába, Louis éppen egy nagy adag zabpelyhet lapátolt a szájába, a tej csak úgy fröcsögött ki a szájából.

Undorodva felhorkantam, de senki sem törődött velem, így én sem örvendeztettem meg családtagjaimat néhány velős beszólással.

Reggeli után felhívtam barátnőimet, tájékoztattam őket problémáimról, aztán családom kérésére, közéjük telepedtem.

- Paige, szeretnélek jobban megismerni! - fogott bele Louis. Untam már, hogy ilyen gyorsan haladunk, és még időm sincs, hogy tényleg mindent elfogadjak. - Nem lenne kedved eljönni velem sétálni?

- Most nem - vakkantottam barátságtalanul, de apa szúrós pillantása megenyhített. - Na jó, de csak ha a közelben maradunk.

- Persze - mosolygott Louis. - Akkor nyomás, vedd a cipődet!

- Oké - suttogtam, és magamban morogva, teljesítettem a kérését. Felhúztam lábamra a tornacipőmet, az esőkabátomat is felvettem, mert az ég ismét felhős volt, és kiléptem a friss levegőre. Louis pár perccel később utánam jött.

- Szia! Merre megyünk?

- Nem tudom - jött tőlem a diplomatikusnak igazán nem nevezhető válasz. - Te akartál sétálni.

- Miért viselkedsz így?

- Tegnap ismertelek meg. Mégis hogy kéne viselkednem? Nem vagy a bátyám.

- Remélem, idővel változik a véleményed, mert visszaköltözöm - puff! Újabb pofon. Azt hiszem, most már komolyan túl pörgős ez az egész. Mint egy hülye lányregényben. Ha könyvben olvasnék ilyen brazil szappanoperába beillő cselekménysorozatot, biztos elszörnyülködnék azon, hogy "te jó ég! Ilyet kitalálni!" de így, hogy velem történik egyszerűen csak bizarr. Mert hát tíz évig alig beszéltünk a bátyámról, aki egyszer csak betoppan, apa és anya rögtön visszafogadják a tékozló fiút, aki mellesleg mindjárt betölti a huszonnyolcat, és még nincs saját lakása, sőt, felajánlják neki, hogy költözzön ide rögvest. Ez tényleg túl gyors. Nem is tudtam rá mit mondani, csak hangtalanul tátogtam, hagytam, hogy Louis mindenféle marhasággal traktáljon; úgysem figyeltem rá.

Az elkövetkező napok mindig így teltek - fájdalmasan. Minden étkezésnél Louis mellett kellett ülnöm, és jó képet vágnom a dolgokhoz, az írországi utazásomról mindenki megfeledkezett - engem kivéve.

Lázasan készülődtem, ez volt az egyetlen jó dolog pillanatnyilag, ráadásul Cathleennek és Ninának mindig kipanaszkodhattam magamat. Eltelt az egy hét, vészesen közeledett az indulás napja, egyre inkább kezdett visszatérni az életkedvem, de egy nap anyáék komolyan fogadtak, mikor hazaértem a parkból.

Leültettek a nappaliba, és tömören, mindenféle előzetes kertelés nélkül bejelentették:

- Nem mehetsz Írországba.

- Micsoda?! - csattantam fel, és felugrottam a kanapéról. Ez már több volt, mint amit el tudtam volna viselni. - Ne már! Már csak két nap maradt, nem tehetitek ezt velem!

- Sajnálom, Paige. Szólj a barátnőidnek, hogy nélküled kell menniük - mondta apa érzéketlenül.

- De miért?

- Most, hogy Louis hazajött…

- Egy hete csak vele vagytok elfoglalva! Én viszont már több hónapja tervezem ezt az utazást, és eszemben sincs lemondani róla! - kiabáltam dühösen. Éreztem, hogy elönt a forróság, és elvörösödök.

- Paige, azonnal…

- Nem! Akkor is elmegyek, és nem érdekel, mit mondotok!

- Talán megengeded, hogy ezt én döntsem el! - sziszegte apa vicsorogva. - Nem érünk rá, és…

- Ha elmennék, több időtök lenne erre a hülyére! Úgyis ezt akarjátok, nem?!

- Paige, nem beszélhetsz így a bátyádról! - szólt rám élesen anya, aki idáig csöndben ácsorgott apa mellett.

- Úgy beszélek róla, ahogy akarok! Egyszerűen a hideg ráz tőle, és nem hagyom, hogy még jobban tönkretegye nyári szünetemet! - kirohantam a szobából, félrelöktem azt az utálatos Louist, és kirontottam a szabadba. Hallottam, hogy utánam kiabálnak, de nem válaszoltam, átfutottam az úttesten, és bekanyarodtam egy másik utcába. Most kellett volna elütnie egy kocsinak, és kész is a tökéletes film… milyen drámai lett volna…

Össze-vissza rohangásztam, a végén már kifáradtam, és a lábam is megfájdult, így megtorpantam, előre hajoltam, és a térdemre támaszkodtam. Lihegve kapkodtam levegő után, pár perccel később szúró oldalamra szorítottam a kezemet, és lassan sétáltam visszafelé. A fejemben egymást követték a gondolatok, próbáltam valami jó ötletet kitalálni, hogyan kivitelezzem az írországi kiruccanást. Inkább a koncert miatt kaptam fel a vizet, nagyon rosszul esett volna, hogy otthon kéne kuksolnom, ahelyett, hogy az első sorból élvezném az előadást. Ez kifejezetten idegesített, és elhatároztam, hogy ha meg kell szöknöm, akkor is elmegyek a holnaputáni hajóval. Cathleennek és Ninának nem feltétlen kell ezekről a dolgokról tudnia…

Otthon nem szóltam senkihez semmit, felmentem a szobámba, egy széket tettem a kilincs alá, nehogy rám rontsanak, aztán behajigáltam az előre kiszortírozott cuccokat a bőröndökbe (jobb az ilyet hamar megtenni) ezzel telt el az estém. Másnap ki sem mozdultam a szobámból, pedig anya kétszer bedörömbölt, a végén még apát is felhívta, aki azzal fenyegetőzött, hogy betöri az ajtót, ha nem nyitom ki, így kénytelen voltam engedelmeskedni.

- Tessék - apa félretolt, és bejött a kuckómba, körülnézett, felmérte a terepet, végül ünnepélyesen szembefordult velem, és így szólt;

- Köszönd meg a bátyádnak, hogy rábeszélt, hogy engedjelek el.

- Mi? - úgy tűnt, mintha valamilyen rossz viccet űznének velem. Ezzel az utazással már a kezdetek kezdete óta csak a baj van, mindig akadályokat gördítenek elém, hogy a végén közöljék, mégis mehetek. Ha nem tudnám, hogy a szüleim valószínűleg nem töltik aljas tervek kiötlésével a szabadidejüket, azt hinném, ezt előre megbeszélték.

- Azt mondta, ez egy nagy lehetőség számodra, és nem örülne neki, ha emiatt lennél rá dühös, mert…

Nem figyeltem tovább. Nagy volt a kísértés, hogy rávágjam, "én ugyan nem köszönök meg neki semmit", már nyitottam is a számat, de aztán inkább mégsem mondtam semmi ilyesmit.

- Jó. Majd megköszönöm - már ez nagy ígéretnek számított tőlem, de sejtettem, hogy nem elégednek meg vele.

- Most! - anya hangja szemrehányó volt, így hát, (nehogy meggondolják magukat) felkutattam a szomszéd szobában terpeszkedő bátyámat, és gyorsan köszönetet mondtam. Kimerülten vánszorogtam az ágyamhoz. Ez a sok izgalom végén teljesen megárt. Annyi minden történt egy hét leforgása alatt… csak reménykedhettem, hogy most már nem fog semmi közbejönni közvetlenül az indulás előtt.