16. és 17. fejezet

Extra hosszú lett, mivel kettőt egybe vontam, úgyhogy ez most dupla :) 

16. fejezet

Az elkövetkező időszakban a lehető legboldogabb voltam, annak ellenére, hogy eleinte csak kevés időt tudtam eltölteni Edwarddel. Sosem unatkoztam mellette, és bár egyáltalán nem az a típusú lány voltam, aki imádja a romantikát és a nyáladzást, és vágyik is rá, néha azért belegondoltam, milyen lenne egy este kettesben, John és Cat nélkül.

Ugyanis mi négyen még mindig egymást boldogítottuk. Cattel már nem kísértük el mindenhová a fiúkat, általában a már megszokottá vált hotelben maradtunk, ettől függetlenül John és Edward gyakran hazament a családjához.

Tulajdonképpen nem jelentettük ki nyíltan, hogy mi van köztünk, de együtt voltunk, és ez volt a fő.

Alaposan mérlegelés után pedig úgy döntöttem, hogy nem szeretném felkavarni az álló vizet.

- Neked nem gond, hogy nem szólunk róla senkinek? - kérdeztem meg az egyik szerdai napon, a széles kanapén heverészve.

- Nem, de én szívesen elmondanám, hogy ilyen cool barátnőm van! - erre nem tudtam mit mondani, ez a kijelentése jó érzéssel töltött el, de akkor sem akartam megváltoztatni a véleményemet.

Edward odahajolt hozzám, és óvatosan megcsókolt. Hátrapuffantam a kanapén, felém hajolt, közben egy percre sem szakadtunk el egymástól. Először fel sem tűnt, hogy a pólóm félig felcsúszott, ráadásul annyira új volt ez az egész, hogy riadtan néztem rá.

- Minden oké? - kérdezte kicsit értetlenül.

- Persze, csak… öhm, nem akarom, hogy Cat és John ránk nyissanak - vágtam ki magamat. - Szerintem nemsokára megérkeznek.

- Igaz - Edward felkelt a kanapéról, és engem is magával húzott. Gyengének éreztem a lábaimat, még mindig a sokk hatása alatt voltam, persze soha nem vallottam be, hogy megijedtem, bár én sem voltam vele tisztában, mitől.

Magamban sem akartam kimondani, vagy csak célozgatni rá, hogy mi volt éppen készülőben.

*

Ninával és - meglepő módon - Coe-val is tartottam a kapcsolatot, mindkettőjüknek elújságoltam a történteket, Nina első reakciója az volt, hogy "végre", Coe pedig mindennap felhívott, és kötelezően be kellett számolnom neki a fontosabb eseményekről, így volt ez azon a szerdán is.

Elmélkedésemből a telefoncsörgés szakított ki, elengedtem Edward kezét, és elindultam, hogy megkeressem a mobilomat.

- Igen? - szóltam bele, előbukva az ágy alól, sikeresen beverve a fejemet. - Aú!

- Paisley, végre! - affektált Coe. - Mi tartott ennyi ideig, csak nem…? - gyorsan becsuktam az ajtót, hogy Edward ne hallja, amit az unokatestvéremmel beszélek.

- Coe, nem történt semmi, nem találtam a telefonomat, és… - kezdtem volna magyarázkodni, de Coe félbeszakított, mondván, nem érdekli az unalmas fecsegésem, térjek a lényegre, mert különben is késésben van egy randiról.

- Kivel randizgatsz? - kérdeztem megilletődötten.

- Egyszerű halandó emberekkel, nem úgy, mint te. Sajnos még nem futottam össze egy sztárral sem - felelte gúnyosan. - Tényleg, mióta is vagytok együtt?

- Ööö… - elhallgattam, ezzel olyan hatást keltve, mintha teljesen ostoba lennék, és még a kérdést sem fogtam volna fel. - Hát… nem is tudom. Nem olyan régóta.

- Nem olyan régóta?! Paisley, ezt hatalmas piros betűkkel be kellett volna írnod a naptárba! - hőbörgött Coe.

- Annyira nem nagy szám - mosolyodtam el zavartan.

- Szerintem egyáltalán nem értékeled, hogy milyen szerencsés vagy. Na, nem mintha szeretnék a helyedben lenni, mert nekem itt Londonban tökéletesen megfelel.

- Tudom, tudom - sóhajtottam fel. Leereszkedtem az ágyra, és a hátam mögé tornyoztam az összes párnát. Miután kényelmesen elhelyezkedtem, megkíséreltem ismét részt venni az eszmecserében, ugyanis Coe most már valamilyen Catherine-ről csacsogott, akit elvileg ismernem kéne, tizennyolc éves, és máris házasodik. Jobbnak láttam témát váltani, elegem volt az esküvőkből, főleg a bizarr álmom után.

Meg azért is, mert egyszer volt szerencsém koszorúslányként ugrándozni a padsorok között, és virágszirmokat szórni, ami szép és jó, csak az volt a gáz benne, hogy megbotlottam, és eltaknyoltam. Szóval ennyit arról, miért utálok ilyen eseményeken megjelenni, és jelentősebb szerepet elvállalni.

- Szereted őt? - kérdezte Coe.

- Ööö… kit, Catherine-t?

- Dehogy! - csattant fel Coe, kis híján megsüketítve éles hangjával. - Edwardöt!

- Igen - nem elégedett meg ennyivel, minden részletről tudni akart, ebbe viszont én nem voltam hajlandó jobban belemenni, mert mégis csak rám és Edwardre tartozik elsősorban, a többieknek meg semmi köze hozzá. Csakhogy Coe-t nem lehetett leállítani.

- De amikor meglátod, olyan, mintha leállna a szíved, kiver a víz, meleged van, és fázol is egyszerre? - áradozott lelkesen.

- Beléd meg mi ütött? - kérdeztem megütközve.

- Miért?

- Hát hogy hirtelen átváltoztál egy szentimentális lánykává.

- Valakinek muszáj ilyennek is lennie, ha már te nem vagy képes hálaénekeket kántálni, és fohászkodni, hogy ne szakítson veled pár napon belül. Tudod, a sztároknak kifizetődőbb, ha nem névtelen senkikkel múlatják az idejüket - magyarázta Coe tudálékos hangon, ezzel gyomorgörcsöt és rossz közérzetet okozva nekem.

- Miért, gondolod, hogy…? - direkt hagytam a mondatot befejezetlenül, egyrészt tudtam, hogy Coe ennyiből is megért, másrészt nem mertem hangosan is kimondani a gyanúmat. Lehetséges, hogy igaza van, és nem vagyok elég jó Edwardnek? De miért is lennék az? Sosem legyezgettem ilyesmivel a hiúságomat.

- Persze! Szokta mondani, hogy szeret?

- Hát… izé… gondolom…

- Jaj, Paisley, te annyira naiv vagy! - vágott közbe Coe. - Kérdezd meg tőle, kit szeret a legjobban!

- Ez egyértelmű - vetettem közbe bátortalanul. - Nem fogom megkérdezni.

- Fő az önbizalom!

- Ööö… én nem magamra gondoltam… szerintem felesleges lenne ilyen hülyeségekkel fárasztanom, mikor biztosan John áll hozzá legközelebb. Elvégre ikertestvérek, együtt nőttek fel, meg minden. Engem meg két és fél hónapja ismer. Elég nagy a különbség.

Coe erre már nem reagált, csupán elköszönt tőlem, és közölte velem, hogy most egy időre eltűnik - majdnem kicsúszott a számon, hogy "hála az égnek" de inkább csöndben maradtam, Coe pedig ezt betudta annak, hogy egyénien sajnálkozom a dolog fölött, és bontotta a vonalat.

Vajon mi lehet az a sürgős és halaszhatatlan ügy, ami miatt nem fog hívni? Habár ez nekem csak jó, legalább addig sem zaklat.

Visszamentem a többiekhez (időközben Cat és John is megérkezett) mivel lemaradtam a társalgás feléről, így nem igazán tudtam bekapcsolódni a beszélgetésbe, ezért leültem Edward mellé, és hogy jelezzem visszatértem, gyors puszit nyomtam az arcára.  

- Hol voltál ilyen sokáig?

- Coe lefoglalt. Hiányoztam?

- Aha - Edward megcsókolt, éreztem, hogy elpirulok, hiszen nézőközönségünk is akadt.

- Ed, ideje indulni! - zavart meg minket John.

- Hová mentek? - érdeklődtem, hol Edwardre, hol Johnra pillantva.

- Anyáékhoz - válaszolt Edward. - Nem maradunk sokáig.

 John közben előre ment, Cat meg követte, azzal a szándékkal, hogy elbúcsúztassa.

Meghatódottan utánuk néztem, abban a szilárd meggyőződésben, hogy aranyosak együtt, és összeillenek. De nem bámészkodhattam túl sokat, Edward megfogta a kezemet, és magához húzott.

- Ha visszajöttünk, nem lenne kedved valahová elmenni?

- Veled? Vagy Cattel és Johnnal?

- Velem - mosolygott rám Edward. Jaj, miért ilyen tökéletes? - zúgolódott egy vékony hangocska a fejemben.

- Oké - egyeztem bele vidáman. - És mit tervezel?  

- Meglepi - kacsintott rám. Én is kikísértem őt az ajtóhoz, akárcsak Cat Johnt. Elköszöntünk tőlük, utána visszaügettünk a nappaliba.

- Szerinted egyszer bemutatnak a szüleiknek? - kérdezte Cat.

- Egyszer, biztos - vontam vállat. - Nem tudom.

Őszintén szólva nekem megfelelt a jelen felállás. Nem mintha bármi ellenvetésem lett volna az ikrek családja ellen, egyszerűen csak tartottam attól, mit fognak hozzám szólni. Mi van akkor, ha nem kedvelnének? Ha azon az ominózus első estén, nem jutna az eszembe semmi szellemes, és kukán ülnék Edward mellett? Ha nem találnám meg a közös hangot a szülőkkel? Hiszen ilyet még sosem éltem át, semmi tapasztalatom nincsen.

Ezt megosztottam Cattel is, aki optimistán megjegyezte, hogy biztosan nem így lenne, csak túl borúlátó vagyok. Nos, meglehet. Én akkor sem akarok egyelőre találkozni velük… ismét újabb alternatív verziók jutottak eszembe, példának okáért, mi van akkor, ha…

… Coe nem tévedett, és Edward nem tervez hosszútávra? Mert bármi megtörténhet. És akkor mit fogok csinálni? Szedem a sátorfámat, és vissza Londonba?

Akkor még nem sejtettem, hogy igazam lesz…

17. fejezet

John és Edward csak estefelé jöttek haza, de addigra én már készen álltam a "meglepetés programra", amit Edward szervezett.

Izgatottan ugrándoztam mellette, már nagyon kíváncsi voltam, hogy hova megyünk.

- Na, légyszi mondd el! - könyörögtem két percen belül húszadszorra.

- Nem, majd meglátod - kénytelen voltam ezzel megelégedni, és belenyugodni a lassú tempóba, bár nem értettem, miért is nem szaporázzuk a lépteinket. Ez szokatlan volt, főleg olyan felpörgött életű alaktól, mint Edward.

A város főleg este volt nagyon szép, amikor felgyúltak a fények, így volt ez akkor is, és mint utóbb kiderült, Edward a Ha'penny hídhoz kalauzolt.

Oda meg vissza voltam a látványtól, pedig csak egy híd volt, de ahogy a lámpások fénye visszatükröződött a vízről, úgy éreztem, ennél a pillanatnál nincs is szebb.

- Hogyhogy pont ide? - törtem meg a csendet egy idő múlva.

- Te mondtad - vont vállat.

Válasz gyanánt jó szorosan megöleltem. Fogalmam sincs, meddig ácsorogtunk, a híd korlátjára könyökölve, de az biztos, hogy elszaladt az idő.

Edward azonban még nem akarta hazafelé venni az irányt, hanem közölte, hogy el kell mennünk még valahová. Kézen fogva siettünk végig az utcákon, legnagyobb meglepetésemre egy lerobbant szállodához érkeztünk. Felvontam a szemöldökömet, Edward bocsánatkérően elmosolyodott.

Még mindig nem fogtam fel, minek is vagyunk itt, még akkor sem, amikor megkaptuk a kulcsot, és Edward beterelt a folyosó végén lévő szobák egyikébe.

- Szóval… hová is hoztál? - kérdeztem, és gyorsan eldobtam a kezemben maradt kilincset.

- Egy olyan helyre, ahol csak ketten vagyunk - nem illett volna hozzám, ha ennek hallatán elsikítom magamat, hogy "jaaaj, de cuki vagy" bár erősen gondolkoztam rajta, hogy most az egyszer kivételesen megtehetném.

- Köszönöm - mondtam végül, egy kis fáziskéséssel, de tovább nem tudtam hálálkodni, mert Edward megcsókolt. Átbotladoztunk a szobán, én voltam háttal, úgyhogy arra számítottam, hogy legalább Edward figyel, hova vezet, utólag jöttem rá, hogy talán direkt préselt a falhoz, az ablak mellé. Kissé (nagyon) szokatlan volt számomra ez a helyzet, bár a bénázásból leszűrtem, hogy neki is.

Akkor győződtem meg erről bővebben, amikor még a függöny is ránk szakadt. Miután lesepertem a leplet a fejemről, ott folytattuk, ahol félbehagytuk, ledőlve az ágyra. Edward átgurult felém, ezzel a lendülettel le is rúgta az éjjeliszekrényről az amúgy is instabil lámpát, mely azon nyomban széttört.

Edward megilletődve ült fel, és lepislogott a romhalmazra. Követve példáját, feltornásztam magamat, és mellé csúsztam.

- Szerintem szólni kéne a recepción - jegyeztem meg.

- Várj! Már megint nem maradunk egyedül, ha most lemész - megöleltem, de közben kis híján félreültem.  

Ezt már én sem bírtam idegekkel, röhögve hajtottam a fejemet a vállára, és hangtalanul rázkódtam.

- Hanyagoljuk ezt most, oké? Majd máskor, másmilyen helyen, más körülmények közt.

- Jó - sóhajtott fel Edward. Átkecmeregtem mellé, és a lábamat lógázva ültem mellette.

- Nem baj? - szólaltam meg pár perc múlva.

- Dehogyis!

- Oké - megint csend. - Azért… köszönöm.

Én nem bántam, hogy most nem történt semmi érdemleges, sőt, megkönnyebbült voltam bizonyos szinten. A romantikusnak szánt este párnacsatázásba torkollott, amikor pedig hazaértünk, Cat - akárha felcsapott volna nyomozónak - vallatni kezdett, hogy merre kóboroltunk, szerencsére Edward kitalált egy jó ürügyet, hogy miért tűntünk el.

Mindannyian leültünk az asztal köré, - mivelhogy vacsora előtt álltunk-, engem minduntalan el-elkapott a röhögőgörcs, a többiek nagyot néztek, mikor kirobbant belőlem a nevetés.

Csak akkor jutott eszembe, hogy ez talán sértő lehet Edward számára, mikor már az asztalra borultam. Gyorsan összeszedtem magamat, és könnyező szemekkel bámultam Edwardre, aki szintén vigyorgott, így megnyugodhattam - semmi probléma.

Nem ismétlődtek meg a történtek, minden maradt a régiben. Illetve mégsem, de erről később.

Szóval a fiúk fáradhatatlanul tették a dolgukat, interjúkra járkáltak, fotózásokra, és koncerteket adtak. A legtöbbször megállapítottam, hogy nagyon is hiányzik Edward jelenléte, és már alig vártam, hogy - általában esténként - hazaérjen.

Néha már az ablakból bámultam ki, mondván, szeretem a kilátást, valójában csak Edwardöt és Johnt vártam, és szerintem ezt Cat is sejtette, de nem tette szóvá.

Egy nap, mikor megpillantottam őket, eszeveszetten rohantam le a lépcsőn, hogy az utcán,

 - elfelejtkezve arról, hogy bárki megláthat minket, hiszen az ecsethaj még mindig elég feltűnőnek számított - Edward karjaiba vessem magamat.

A szenvedélyes ölelkezésből John távozása, és az zökkentett ki, hogy valami nagyot villant a távolban. Kíváncsian néztem át Edward válla fölött, az úttest másik oldalán egy kamerával felszerelkezett pacákot véltem felfedezni.

- Francba! - szisszentem fel, mint annak idején. Egyszerűen nem értettem, miért vannak "ezek" mindenhol ott? Miért kell mindig a rossz helyet és rossz időt kiválasztaniuk? Nem bírtam elhinni, hogy már megint megtörtént, mint nyár elején, valaki lekapott minket.

Szóval így esett meg, hogy az emberek többsége tudomást szerzett rólam.

*

Először természetesen nagyon felhúztam magamat - de csak akkor, amikor már a hotelszobában voltunk. Ez sem éppen úgy esett meg, hogy elkezdtem üvöltözni Edwarddel, hanem bevonultam a "szobámba" bevágtam magam után az ajtót, és lehuppantam az ágyra, hogy magányosan dühönghessek egy sort.

Először is magamat utáltam, de nagyon. Miért voltam ilyen ostoba, ahelyett, hogy vártam volna két percet, amíg felérnek? Ez lett volna az ésszerű döntés, de nem, én képtelen voltam nyugton maradni, mindenképpen muszáj volt hülyeséget csinálnom.

Másrészt meg; mit keresett ott az a fotós?

Sokáig tartott, mire meghánytam-vetettem magamban mindent, utána kivonultam a többiekhez. Rögtön elhallgattak, és aggódva mértek végig, mintha attól tartanának, hogy bármelyik percben rájuk rontok, és megharapom őket.

Leültem Edward mellé, szembefordultam vele, felhúztam a lábaimat, és átkulcsoltam a térdemet.

- Helló! - üdvözöltem őket, színlelt jókedvvel.

- Paige…

- Csss! - pisszegtem le Edwardöt. - Beszélnünk kell erről, most, azonnal!

Úgyhogy így is tettünk, áttárgyaltuk az eseményeket. Cat és John elhúztak, nem is tapintatból, inkább mert bevetettem a tökélyre fejlesztett, gyilkos pillantásomat.

- És még mindig úgy gondolod, hogy… bejelentenéd… ezt a dolgot? Kettőnket?  

- Persze - bizonygatta Edward.

- De… John sem mondta még el… és nem akarom ezt az egészet tönkretenni, vagy hogy a rajongóknak valami bajuk legyen ezzel.

- Hé! - megfogta a kezemet, és megrázogatta, hogy ráfigyeljek. - Miattad elmondanám nekik, oké? Ha megkérdezik, válaszolok, de nem kell úgy érezned, hogy kötelességed neked is megjelenned mindenki előtt, vagy ilyesmi.

Ebben maradtunk, és a dolog nem is volt addig a percig kellemetlen, míg Louis, a bátyám, akiről már egészen elfelejtkeztem, ismét jelentkezett.

- Hugi, te meg mégis mi a jó fenét csinálsz? - támadott le Louis. Ez rögtön lerombolta csodaszép illúzióimat.

- Hogy érted? - kérdeztem vissza köszönés helyett.

- Egy-két érdekes hírre akadtam a kis szerelmeddel kapcsolatban! Ne tudd meg, hogyan reagáltam, amikor csekkoltam, hogy összejöttetek!

- Hát, nem is érdekel - mondtam angyalian.

- Azt hittem, megállapodtunk! - bővült Louis szókincse. Történhetnek még csodák.

- Miben is?

- Hogy én kimegyek, te vársz rám, aztán indulunk bulizni! Belevetjük magunkat az életbe! Te meg leállsz egy ilyen kis nyomival kavarni!

- Hé!  Ő nem… nyomi! - fejeztem be esetlenül. - És semmi közöd hozzá, hogy kivel vagyok!

- Szerintem meg van! De ha nekem talán nem is, apáéknak mindenképpen!

- Louis!

- És el fogom mondani nekik! - kirázott a hideg, elhomályosodott a látásom, és szédülve dőltem a falnak, mielőtt a földön kötöttem volna ki. - És meglátjuk, ők mit szólnak!

- Meg ne próbáld!

- Hacsak nem arról szólnak majd a legújabb hírek, hogy a barátod újra szingli - tette hozzá kárörvendően Louis.

- Nem fogok szakítani vele! Én nem…

- Jó. Te tudod. Aztán ne csodálkozz, ha valami nem úgy történik, ahogy eltervezted! - azzal Louis kinyomott. Dühösen hápogtam, miközben elhajítottam a mobilt. Mégis miért zavarja EZ annyira Louist? Mi baja Edwarddel? Miért fáj az neki, hogy… együtt vagyok vele?

Ezen töprengtem, de nem jöttem rá a miértekre. Azt azonban elhatároztam, hogy a többieket nem avatom be. Miért kéne?  

Louis nem árthat nekem!

Akkor azonban még nem tudtam, hogy tévedek ezzel kapcsolatban.