1. fejezet

1. fejezet

Kinéztem az ablakon, remélve, hátha elállt az eső, de csalódnom kellett, ugyanúgy zuhogott, mint fél órával ezelőtt. Sóhajtva visszahúztam a függönyt a helyére, és szomorúan megcsóváltam a fejemet.

- Esik - jelentettem ki szárazon. - Biztosan Írországban is…

- Ne légy pesszimista! - legyintett Cathleen, és helyeslést várva pillantott Ninára, aki azonban éppen a gitárját pengette, és nem igazán figyelt, mi történik körülötte.

- Már megint alkotsz? - léptem mellé. A kottatartóra helyezett lap tele volt írva hangjegyekkel, néhol erősen átsatírozva, hogy még a papír is átlyukadt, de legalul már ott díszelgett a kész verzió.

- Hm? Mi? Ja, igen - bólintott szórakozottan Nina. Mióta ismertem, mindig is ilyen volt - művészlélek, ahogyan anya jellemezte. Ő festett, és remekül megértették egymást a barátnőmmel, talán anya ezért engedett el ilyen könnyen Írországba, mert tudta, hogy Nina is jön. Meg persze Cathleen. Igazából ő hívta fel a figyelmemet egy dublini Jedward koncertre, még hónapokkal ezelőtt. Elsőként csaptunk le a jegyekre, persze egy vagyonba kerültek, de mivel mégis csak az első sor, azt hiszem, igazán megérte. Apa természetesen nem örült, azt mondta, hogy két ilyen nyálas szépfiú miatt nem érdemes ennyi pénzt elkölteni. Ekkor még nem ordított. Csak amikor közöltem vele, hogy már megvettem a saját jegyemet. Még jó, hogy anya mellém állt ebben az ügyben, és lenyugtatta őt - igaz, kicsit sokáig tartott. Kellett pár nap, mire megemésztette, de talán már nem haragszik annyira, mert vett nekem egy új bőröndöt.

Hiába, mindig is kicsit szigorú volt hozzám.

- De azért szeret - szokta mondogatni anya. - Csak azóta ilyen, mióta Louis… nos, tudod… elment.

Á, Louis. A bátyám. Huszonhét éves, tíz évvel idősebb nálam, és fogalmam sincs, merre van. Szinte alig emlékszem rá. Pont annyi volt, mint én most, amikor meglépett itthonról.

Cathleen és Nina viszont olyanok, mintha a testvéreim lennének. Mindent megbeszélünk egymással - én legalábbis a fontosabb dolgokat elmondom nekik. Habár nem mindig tudom jól megítélni, mi számít fontosnak, és mi nem, de a lényeget sosem tartom magamban.

Általában felületesen, első látás után ítéltem meg az embereket, utáltam, ha ellentmondtak nekem, mert "csak nekem lehet igazam" és ha valaki nagyon felidegesített, a szemét is képes lettem volna kikaparni.

Sajnos ezekkel a tulajdonságokkal sokszor szembesítettek - néhányan keményen a képembe vágták, néhányan finomítottak mondanivalójukon, de a vége úgyis mindig sértődés lett.

Legalább Cathleen és Nina elviselnek valahogy. Bár néha még saját magamnak is sok(k) vagyok…      

- Gondoljatok bele, egy hét, és megyünk! - lelkendezett Cathleen, és ülőhelyzetbe tornászta magát az ágyamon. - Ha leraktuk a csomagokat, megnézhetjük kicsit a várost, kiválasztunk magunknak egy szuper ruhát a koncertre, aztán megpróbálunk aláírást szerezni…

- És közös fotót - szóltam közbe. - A fotó fontos.

- Igen, a fotó fontos - bólogatott Cathleen. - Ti mit gondoltatok?

- Hát, engem nagyon érdekel Írország - kezdte Nina. - Hozom majd a gitárt is. És te, Paige?

- Nos, nagyjából ugyanaz, mint Catnek. Nem tervezem, hogy önállóan felfedezem Dublint. Különben is, ha már találkozunk Velük, legyünk együtt, mint külön - vontam vállat, és ismét kinéztem az ablakon. Már alig esett.

Még váltottunk pár szót, aztán Cathleent felhívta az anyukája, így neki mennie kellett, és mivel együtt jött Ninával, ő is készülődni kezdett. Kikísértem őket, utána visszacaplattam a szobámba. Tanácstalanul néztem körbe, egyedül voltam otthon, és unatkoztam. Végül beraktam a Victory-t, felcsavartam a hangerőt, közben kirámoltam a szekrényemet, minden ruhámat az ágyra szórtam, és igyekeztem összeválogatni, hogy tudjam, kábé mit szeretnék magammal vinni.

Ezzel egy ideig el is szórakoztam, kétszer hallgattam végig az egész albumot, mire végeztem, addigra teljesen kimerültem, de hiába terveztem, hogy leülök egy kicsit tévézni, csengettek. Kelletlenül tápászkodtam fel a fotelből, és a bejárati ajtóhoz ügettem. Elővigyázatosan először csak résnyire nyitottam; egy magas, fekete hajú, szürke szemű fiú állt a küszöbön.

- Öhm… segíthetek? - A "nem veszek semmit" talán túl bunkó lett volna. Bár ki tudja…

- Igen - a fiú lekezelően beszélt, de stílusából elvett az a kissé röhejes tényező, hogy kappanhangja volt, mintha csak most lenne túl egy torokgyulladáson. - A Bailey család itt lakik még?

Hülye! Nem tudsz olvasni?

- Igen - feleltem mogorván, és nem tudtam megállni, hogy ne fintorodjak el. - Paige vagyok. A szüleim dolgoznak, de ha valamit üzenni szeretnél… akkor átadom nekik.

- Az jó lenne - biccentett a srác. - Mondd meg nekik, hogy holnap háromra visszajövök.

- Rendben. Ki vagy? - újdonsült ismerősöm furcsán nézett rám, így gyorsan hozzátettem: - Hogy mondhassak egy nevet is.

- Louis - érdeklődve nézett rám, de nem olvashatott le túl sokat az arcomról, mivel ugyanolyan bambán bámultam vissza, félig tátott szájjal.

- Louis… te… te vagy a… bátyám? - amint kimondtam, meg is bántam. Lehet, hogy csak egy szimpla Louis, aki most nem érti, miféle családi drámába csöppent.

- Én - jött a megdöbbentő felelet. - Jól megnőttél - vigyorgott rám. A hirtelen váltástól megilletődve pislogtam rá, és nem tudtam, mit válaszoljak.

- Emlékszel még rám? - nyögtem ki. Jól van. Szuper. Ennél ostobábbat nem is kérdezhettél volna.

- Persze! Még nagyon kicsi voltál, mikor elmentem.

- És miért? Miért mentél el?

- Kényelmetlen itt kint beszélgetni, nem? - vágott közbe Louis. - Mi lenne, ha bent folytatnánk?

Nem mozdultam.

- Mi az, nem bízol bennem?

- Öh… te megbíznál egy idegenben, aki a testvérednek adja ki magát? Őszintén!

- Nos, tekintve, hogy az illető régen elment, és a lány már nem is pontosan emlékszik az arcára, meglehet, hogy nagy butaság lenne tőle, ha elszalasztana egy ilyen óriási alkalmat, hogy nem akarja megismerni a rég nem látott tesóját - felelte lassan és megfontoltan.

- Oké, mi lenne, ha maradnánk az eredeti tervnél? Holnap háromra visszajössz! - nevettem fel idegesen, és becsuktam volna az ajtót, de Louis az utolsó pillanatban odacsúsztatta a lábát, így akárhogy is próbálkoztam, egy kis rés mindig maradt. - Mit akarsz?!

- Hé, ne ilyen hevesen! Évek óta nem voltam itthon, kérlek, hadd menjek be! - könyörgött Louis. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha nem parkol le a jól ismert fekete terepjáró a házunk elé, és nem száll ki a kocsiból apa és anya, akik rögtön felmérték a helyzetet.

- Apa! - kiáltott fel Louis, mielőtt a szüleim egy szót is szólhattak volna. - Apa!

Egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltem az eseményeket, azt hittem, történik valami olyasmi, ami csak a filmekben lehet - mondjuk apa ráveti magát erre a vademberre, és iszapbirkózás-szerűen belelöki az árokba, anya és én meg hatásosan sivalkodunk, habár inkább kis zászlókat lengettem volna. De sajna semmi ilyesmi nem történt, anya elsírta magát, odatipegett a "bátyámhoz" (igazán figyelemreméltó teljesítmény magas sarkúban rohanni a gyeptéglán) és a nyakába vetette magát. Apa arcvonásai megkeményedtek, és darabosan mozogva, követte anyát. Én meg letaglózva álltam, fél lábbal az előszobában, fél lábbal az erkélyen.

Azt gondoltam, hogy a mai nap is olyan, mint a többi. Egy esős szombat Londonban, de tévedtem. Egyik pillanatról a másikra új személy tolakodott a megszokott életembe. Eddig az egyetlen izgalom mostanában a közelgő írországi utazás, és a Jedward koncert voltak, de most, hogy feltűnt Louis, kezdtem átértékelni a dolgokat. Egyre kevésbé örültem, hogy ajtót nyitottam, mert ha nem tartom szóval, talán elmegy, és nem találkozik a szüleimmel, és most nem löknének fel, mert nem bírnak tőlem bejutni a házba.

Kis híján kizártak, szinte észre sem vették, hogy még a teraszon állok, csak amikor gyorsan beszökkentem az előszobába, mielőtt tényleg kinnrekedtem volna.

Anya közben egy pillanatra sem szakadt el rég látott fiacskájától, apa pedig mindenhova követte őket. Jobb híján én is így tettem, noha egy kis időre el kellett hagynom a társaságot, mikor Louis önelégült vigyorral a képén közölte velem, hogy túl hangos a zene, kapcsoljam ki.

Ekkor esett le, hogy a Wow Oh Wow max. hangerőn szól, és még a ház is beleremeg. 

Elkeseredetten kullogtam fel a szobámba, majd vissza a nappaliba, ahol Louis éppen "életem története" címszó alatt hihetetlenül unalmas, bár nagyon is izgalmasnak szánt monológot adott elő.

El sem bírtam hinni - nehogy már negyed óra alatt ennyire megváltozzon minden!

Egy csapásra háttérbe kerültem, egyetlen pillantásra sem méltattak, és ez zavart. Erről a pacákról semmit sem tudok, csak azt, hogy "állítólag" a tesóm, amúgy meg tíz éve nem is láttam.

- De miért nem jelentkeztél? - zokogott kitartóan anya.

- Mary, hagyd abba! - szólt rá apa nyersen. - Fiam, beszélnem kell veled! Menjünk a konyhába!

- Nem, kimegyünk mi! - szipogta anya, és fejével az ajtó felé bökött. - Paige, gyere!

Magamban fortyogva csoszogtam ki a nyomában, és közben elátkoztam mindent és mindenkit. Legszívesebben felmenekültem volna a saját kis vackomba, de túlságosan izgatott, miként alakulnak a fejlemények - még lehet szó egy-két pofonról…

Apáék viszonylag sokat beszéltek, és mikor kinyitották az ajtót, mindketten mosolyogtak, anya látva, hogy minden rendben, ismét elbőgte magát, és szaporán hullajtotta az örömkönnyeket. Csak én álltam ott, mint egy ünneprontó, komor ábrázattal.

Elhatároztam, hogy visszavonszolom magamat a barlangomba, de alig tettem egy lépést, Louis utánam szólt.

- Paige! Hova mész? Hiszen még meg sem öleltél, hugicám! Olyan rég találkoztunk!

Fogcsikorgatva fordultam felé, de nem öleltem meg, még apáék noszogatására sem.

- Én nem is ismerem őt - motyogtam alig hallhatóan.

- De hát a bátyád!

- Nem! - kiáltottam fel, és elrohantam.

- Majd megnyugszik - vélte apa.

Aznap este nem tudtam aludni. Hiába forgolódtam, képtelen voltam kényelmesen elhelyezkedni, hajnali egy körül sikerült félálomba süppednem, de negyed háromkor újból éberen feküdtem a hátamon, mint egy darab fa. Igyekeztem feldolgozni magamban a történteket, mindent gondosan visszapörgettem, és elemeztem. Végül, mikor egy picit sikerült lehiggadnom, előkerestem a füldugót az Mp3-hoz, átfordultam az oldalamra, és remélve, hogyha zenét hallgatok, sikerül elaludnom, behunytam a szememet.

Másnap már hatkor felkeltem, és átmentem a fürdőszobába. A tükörből egy sápadt, véraláfutásos szemű lány nézett vissza rám, iszonyodva fordultam el tükörképemtől. Muszáj összeszednem magamat...

Először megfürödtem, hajat mostam, és mire mindennel elkészültem, már anyáék is felébredtek. Amikor leértem a konyhába, Louis éppen egy nagy adag zabpelyhet lapátolt a szájába, a tej csak úgy fröcsögött ki a szájából.

Undorodva felhorkantam, de senki sem törődött velem, így én sem örvendeztettem meg családtagjaimat néhány velős beszólással.

Reggeli után felhívtam barátnőimet, tájékoztattam őket problémáimról, aztán családom kérésére, közéjük telepedtem.

- Paige, szeretnélek jobban megismerni! - fogott bele Louis. Untam már, hogy ilyen gyorsan haladunk, és még időm sincs, hogy tényleg mindent elfogadjak. - Nem lenne kedved eljönni velem sétálni?

- Most nem - vakkantottam barátságtalanul, de apa szúrós pillantása megenyhített. - Na jó, de csak ha a közelben maradunk.

- Persze - mosolygott Louis. - Akkor nyomás, vedd a cipődet!

- Oké - suttogtam, és magamban morogva, teljesítettem a kérését. Felhúztam lábamra a tornacipőmet, az esőkabátomat is felvettem, mert az ég ismét felhős volt, és kiléptem a friss levegőre. Louis pár perccel később utánam jött.

- Szia! Merre megyünk?

- Nem tudom - jött tőlem a diplomatikusnak igazán nem nevezhető válasz. - Te akartál sétálni.

- Miért viselkedsz így?

- Tegnap ismertelek meg. Mégis hogy kéne viselkednem? Nem vagy a bátyám.

- Remélem, idővel változik a véleményed, mert visszaköltözöm - puff! Újabb pofon. Azt hiszem, most már komolyan túl pörgős ez az egész. Mint egy hülye lányregényben. Ha könyvben olvasnék ilyen brazil szappanoperába beillő cselekménysorozatot, biztos elszörnyülködnék azon, hogy "te jó ég! Ilyet kitalálni!" de így, hogy velem történik egyszerűen csak bizarr. Mert hát tíz évig alig beszéltünk a bátyámról, aki egyszer csak betoppan, apa és anya rögtön visszafogadják a tékozló fiút, aki mellesleg mindjárt betölti a huszonnyolcat, és még nincs saját lakása, sőt, felajánlják neki, hogy költözzön ide rögvest. Ez tényleg túl gyors. Nem is tudtam rá mit mondani, csak hangtalanul tátogtam, hagytam, hogy Louis mindenféle marhasággal traktáljon; úgysem figyeltem rá.

Az elkövetkező napok mindig így teltek - fájdalmasan. Minden étkezésnél Louis mellett kellett ülnöm, és jó képet vágnom a dolgokhoz, az írországi utazásomról mindenki megfeledkezett - engem kivéve.

Lázasan készülődtem, ez volt az egyetlen jó dolog pillanatnyilag, ráadásul Cathleennek és Ninának mindig kipanaszkodhattam magamat. Eltelt az egy hét, vészesen közeledett az indulás napja, egyre inkább kezdett visszatérni az életkedvem, de egy nap anyáék komolyan fogadtak, mikor hazaértem a parkból.

Leültettek a nappaliba, és tömören, mindenféle előzetes kertelés nélkül bejelentették:

- Nem mehetsz Írországba.

- Micsoda?! - csattantam fel, és felugrottam a kanapéról. Ez már több volt, mint amit el tudtam volna viselni. - Ne már! Már csak két nap maradt, nem tehetitek ezt velem!

- Sajnálom, Paige. Szólj a barátnőidnek, hogy nélküled kell menniük - mondta apa érzéketlenül.

- De miért?

- Most, hogy Louis hazajött…

- Egy hete csak vele vagytok elfoglalva! Én viszont már több hónapja tervezem ezt az utazást, és eszemben sincs lemondani róla! - kiabáltam dühösen. Éreztem, hogy elönt a forróság, és elvörösödök.

- Paige, azonnal…

- Nem! Akkor is elmegyek, és nem érdekel, mit mondotok!

- Talán megengeded, hogy ezt én döntsem el! - sziszegte apa vicsorogva. - Nem érünk rá, és…

- Ha elmennék, több időtök lenne erre a hülyére! Úgyis ezt akarjátok, nem?!

- Paige, nem beszélhetsz így a bátyádról! - szólt rám élesen anya, aki idáig csöndben ácsorgott apa mellett.

- Úgy beszélek róla, ahogy akarok! Egyszerűen a hideg ráz tőle, és nem hagyom, hogy még jobban tönkretegye nyári szünetemet! - kirohantam a szobából, félrelöktem azt az utálatos Louist, és kirontottam a szabadba. Hallottam, hogy utánam kiabálnak, de nem válaszoltam, átfutottam az úttesten, és bekanyarodtam egy másik utcába. Most kellett volna elütnie egy kocsinak, és kész is a tökéletes film… milyen drámai lett volna…

Össze-vissza rohangásztam, a végén már kifáradtam, és a lábam is megfájdult, így megtorpantam, előre hajoltam, és a térdemre támaszkodtam. Lihegve kapkodtam levegő után, pár perccel később szúró oldalamra szorítottam a kezemet, és lassan sétáltam visszafelé. A fejemben egymást követték a gondolatok, próbáltam valami jó ötletet kitalálni, hogyan kivitelezzem az írországi kiruccanást. Inkább a koncert miatt kaptam fel a vizet, nagyon rosszul esett volna, hogy otthon kéne kuksolnom, ahelyett, hogy az első sorból élvezném az előadást. Ez kifejezetten idegesített, és elhatároztam, hogy ha meg kell szöknöm, akkor is elmegyek a holnaputáni hajóval. Cathleennek és Ninának nem feltétlen kell ezekről a dolgokról tudnia…

Otthon nem szóltam senkihez semmit, felmentem a szobámba, egy széket tettem a kilincs alá, nehogy rám rontsanak, aztán behajigáltam az előre kiszortírozott cuccokat a bőröndökbe (jobb az ilyet hamar megtenni) ezzel telt el az estém. Másnap ki sem mozdultam a szobámból, pedig anya kétszer bedörömbölt, a végén még apát is felhívta, aki azzal fenyegetőzött, hogy betöri az ajtót, ha nem nyitom ki, így kénytelen voltam engedelmeskedni.

- Tessék - apa félretolt, és bejött a kuckómba, körülnézett, felmérte a terepet, végül ünnepélyesen szembefordult velem, és így szólt;

- Köszönd meg a bátyádnak, hogy rábeszélt, hogy engedjelek el.

- Mi? - úgy tűnt, mintha valamilyen rossz viccet űznének velem. Ezzel az utazással már a kezdetek kezdete óta csak a baj van, mindig akadályokat gördítenek elém, hogy a végén közöljék, mégis mehetek. Ha nem tudnám, hogy a szüleim valószínűleg nem töltik aljas tervek kiötlésével a szabadidejüket, azt hinném, ezt előre megbeszélték.

- Azt mondta, ez egy nagy lehetőség számodra, és nem örülne neki, ha emiatt lennél rá dühös, mert…

Nem figyeltem tovább. Nagy volt a kísértés, hogy rávágjam, "én ugyan nem köszönök meg neki semmit", már nyitottam is a számat, de aztán inkább mégsem mondtam semmi ilyesmit.

- Jó. Majd megköszönöm - már ez nagy ígéretnek számított tőlem, de sejtettem, hogy nem elégednek meg vele.

- Most! - anya hangja szemrehányó volt, így hát, (nehogy meggondolják magukat) felkutattam a szomszéd szobában terpeszkedő bátyámat, és gyorsan köszönetet mondtam. Kimerülten vánszorogtam az ágyamhoz. Ez a sok izgalom végén teljesen megárt. Annyi minden történt egy hét leforgása alatt… csak reménykedhettem, hogy most már nem fog semmi közbejönni közvetlenül az indulás előtt.