18. fejezet

18. fejezet

Nemsokára, ha éppen csak azért mentem fel a netre, hogy megnézzek egy-két dolgot, állandóan ugyanabba az újdonságnak számító hírbe ütköztem.

Edwardöt mintha nem is zavarta volna, sőt, még boldognak is tűnt. Vagy valami olyasminek. Én viszont már nagyon untam, hogy állandóan a saját képemet látom viszont, rengeteg kommenttel mellékelve. Sosem olvastam el a megjegyzéseket, nehogy valami olyan hozzászólást fogjak ki, amelyben nagy erőkkel pocskondiáznak.

Mint már említettem, elfogadtam Edward ajánlatát, miszerint nem muszáj nekem is megjelennem a nyilvánosság előtt. De sajnos ez az állapot nem tartott sokáig, mert valamikor mégis ki kellett mozdulnom a szobából - hiába voltam az az otthonülő típus, ennyi bezártság még nekem is megártott volna. Arról nem is beszélve, hogy akkor jelentősen csökkentek volna az esélyeim, hogy Edwarddel tölthessek legalább egy-két órát.

De hogy mi volt a legmegdöbbentőbb, ami velem történhetett? Meghívtak egy reggeli műsorba. Edward ezt vigyorogva közölte velem, először el sem hittem, John azonban megerősítette.

Nem tudtam, mit válaszoljak. Egyáltalán eddig fogalmam sem volt róla, hogy szokás az ilyesmi. Hiszen kinek mi köze… hozzám? Mi van akkor, ha nemet mondok? Kétlem, hogy folyamatosan újra és újra felkeresnének, nem vagyok én olyan nagy durranás. Viszont ha a válasz igenlő, akkor azzal letudom az egészet, hátradőlhetek, és nem kell azon görcsölnöm, hogy jól döntöttem-e.

Úgyhogy elvállaltam; alig vártam a hétvégére betervezett interjút, szerettem volna túl lenni rajta, lázasan készülődtem, a kelleténél tovább bent maradtam a fürdőszobában, és a tükör előtt próbálgattam a bemutatkozó szövegemet, addig a percig, amíg Cat be nem kopogott, hogy most már igazán kijöhetnék.

Azt a pár napot szombatig igyekeztem kellemesen eltölteni, de nem tudtam teljesen elfelejteni, mi vár rám, néha úgy éreztem, teljesen felkészültem, bármit kérdeznek, én tudom rá a helyes választ, néha azonban izzadni kezdett a tenyerem, olyankor legszívesebben elbújtam volna, hogy senki ne találjon meg.

Pénteken már reggel annyira felidegeltem magamat különféle rémképek gyártásával - avagy mi a legrosszabb, ami velem történhet a stúdióban? - hogy hajnali négykor felébredtem. Azt pedig tegyük hozzá, hogy éjfél körül aludtam el, úgyhogy nem igazán pihentem ki magamat.

Lassan és fáradtan telt el a nap, sehol sem találtam a helyemet, most még Edward jelenléte is felzaklatott. És ekkor végső megoldásként eszembe jutott Coe.

- Szia, Coe, nem zavarlak? - kérdeztem halkan, mikor unokatestvérem szíveskedett felvenni a telefont, öt kicsöngés után.

- Paisley, dehogy! - ujjongott Coe. Vajon miért örül ennyire? - Már akartalak hívni! Hogy van az, hogy mindent én tudok meg utoljára?

- Nem te - szóltam közbe, utalva ezzel a szüleimre, akiknek még mindig fogalmuk sincs arról, hogy mi minden történik velem. Pár mondatban felvázoltam, hogy miként "buktunk le", és hogy holnap meg kell jelennem élő adásban. - Van valami ötleted, hogyan viselkedjek?

- Jaj, persze, persze! Várj, hm… legyél kedves, vicces, ne hadarj, beszélj hangosan, várd meg a kérdés végét, hogy ne tűnj türelmetlennek, ne legyél szűkszavú, de azért ne fecsegj ki mindent - darálta le Coe izgatottan. Szóáradatában több, nehezen megvalósítható pont is szerepelt; például hogy a fenébe legyek vicces? Sokszor képtelen vagyok bármit is kinyögni, amin lehet nevetni.  

Ne legyél szűkszavú - könnyű azt mondani. Még azzal sem vagyok tisztában, mire számítsak, nem hiszem, hogy a fél műsoridő az én pofázásomból fog állni.

- Amúgy hogyhogy elmész? - zökkentett ki Coe hangja a merengésből.

- Hát tudod… talán ezzel megállítom a találgatásokat. Tudod, "mi a neve, hány éves", satöbbi.

- És mi van akkor, ha inkább csak elindítod a lavinát? - kérdezte Coe. Optimista lány, épp ezért szeretem. - Valami ürügy, hogy miért kíváncsiak rád?

- Szeretnének megismerni, ez elég, nem? - vágtam rá. Coe a vonal másik végén felhorkant, amolyan kifejezésképpen, hogy "ez mennyire idióta".

- Azért csak ügyesen! Élő adásban könnyű megszívatni az embereket, én a te helyedben nem nyugodnék meg - mondtam már, hogy optimista, és ezért szeretem?

- Kösz a bíztatást - jegyeztem meg mogorván. - Gondolom, nézni fogod.

- Mi az, hogy! - ismertettem vele a fontosabb infókat, habár megfordult a fejemben, hogy másik adót és időpontot mondok, de tudtam, utólag visszanyomozná, teljesen mindegy, mikor lát a képernyőn. Coe sok sikert kívánt, én megköszöntem, és elbúcsúztam tőle. Jobb kedvem lett, és mindez csak ezért, mert vele beszélgettem. Rémisztő.

*

Egy kis ugrással; immáron türelmetlenül várakoztam, hogy behívjanak a stúdióba, és kezdetét vegye az összecsapás. A péntek délután hamar elröppent, és mire észbe kaptam, már profi sminkesek ugráltak körülöttem.

Féltem attól, mi lesz, ha a felismerhetetlenségig elcsúfítanak, ezzel megalapozva a hírnevemet, de szerencsére ez nem következett be, csak a hajamat fésülték ki, rám aggatták a mikroportot, és egy csomó dologra figyelmeztettek, de én alig figyeltem, egyre csak az elkövetkező, kimerítőnek ígérkező egy óra járt a fejemben.

A menetrend szerint először én fogok szerepelni, utána jön John és Edward. Azzal próbáltam erősíteni az önbizalmamat, hogy kábé húsz percig kell kibírnom, utána remélhetőleg a fiúkon lesz a hangsúly, én pedig a háttérbe szorulok.

- Hé, hogy is hívnak? - bökött oldalba egy kigyúrt fickó, mappával, és százezer tollal felszerelkezve.

- Paige Bailey - válaszoltam meghökkenve. Aztán eszembe jutott, hogy nyilván azért kérdez ilyeneket tőlem ez a kopasz csávó, mert másképp nem tudnak felkonferálni.

Ó, Atyaég… csak ezt éljem túl… esküszöm, nem kérek többet, csak sikerüljön ez az egész hercehurca…

Idegesen toporogtam, és amikor szóltak, hogy mehetek, kis híján összeestem.

- Arra - mutatott a pasas előre, én pedig nyeltem egyet, és elindultam előre. Remegő lábaimat alig bírtam felemelni, hát még amikor megpillantottam a hosszú, kanyargós lépcsőt.

Nagyszerű. Ilyen állapotban hogyan jutok le? Mit is mondott Coe? Legyek kedves. Oké. Szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy vigyorogjak, de én azért kitartóan próbálkoztam, amíg lesétáltam a műsorvezető mellé.

- Szia, Paige! Ella vagyok - mutatkozott be, megrázva szőke hajkoronáját.

- Helló - túlságosan erőltettem a mosolygást, reménykedtem, hogy nem tűnik fel, hogy szívem szerint inkább sikoltozva elrohannék innen, jó messzire. Irritáltak a kamerák, a sok piros, világító pontocska, melyek azt jelezték, hogy most adásban vagyunk. Jesszus. Na jó, nyugalom. Mély levegő…

Időközben Ella hellyel kínált, én lehuppantam a kék huzattal bevont bőrfotelek egyikébe.

- Örülök, hogy elfogadtad a meghívást, és hogy most itt vagy velünk - csapott bele a lecsóba Ella.

- Én köszönöm a lehetőséget - feleltem illedelmesen.

- Igazán jó, hogy minket tiszteltél meg, azzal, hogy idejöttél először. Nem volt unalmas egyedül várakozni? És ha már itt tartunk, Edward és te az a páros vagytok, akik kibírják egymás nélkül, vagy összenőttetek, mint a borsó és a héja?

Megkíséreltem követni a példáját, és nevetni, de nem igazán jött össze, mert eleve nem találtam viccesnek, amit mondott. Klassz. Máris cikis helyzetbe kerülök.

- Edwardnek és Johnnak rengeteg dolga van, ezért nem mindig tudunk túl sokat együtt lenni - feleltem lassan, egy kis habozás után.

 - Mi volt az, ami megfogott Edwardben?

Jaj. Most mit mondjak? Nem kezdhetek el áradozni!

- A külsőségek, vagy inkább a belső tulajdonságai? - folytatta Ella.

- Nem tudok választani, de úgy gondolom, nem is lehet, természetesen a személyisége az, ami elsősorban fontos - válaszoltam végül.

- És mit szeretsz benne a legjobban?

- A mosolyát, és hogy mindig vidám, ha rossz kedvem van, akkor is fel tud vidítani - hát, ennyit arról, hogy ne hadarjak.

- Hogy ismerkedtetek meg?

- Öhm… nos, az egyik koncerten - nem kell mindenről beszámolni, Coe is valami ilyesmit mondott…

- Tényleg? És nem félsz, hogy Edward lecserél egy másik rajongóra? - Ella fel-alá húzogatta a szemöldökét, szerény véleményem szerint nagyon nevetségesen festett, de ezt inkább nem adtam a tudtára.

- Nem hiszem, hogy félnem kéne.

- Az a lényeg, hogy az ember legyen magabiztos és öntudatos - most olyan, mintha azt állítottam volna, hogy rajtam kívül Edward senkire sem nézhet, mert én vagyok a legkirályabb a környéken, meg azon túl is. Ideje mentegetőzni.

- Nem úgy értettem - pirultam el.

- Nincs is ezzel semmi baj! - harsogott túl Ella. Remek, ezt sosem mosom már le magamról… - Mit szólsz, hogy többször is lefotóztak titeket?

- Nos, ez… várható volt - motyogtam egyre vörösebb fejjel.

- Tényleg? Miért? Hányszor randiztál Edwarddel? - csapott le a témára mohón Ella.

- Nem… olyan… ne-nem olyan sokszor - dadogtam, az agyam totálisan leblokkolt. Itt valami nagyon nem kóser, ki kell derítenem, mi a célja ennek a kétszínű…

- Paige?

Megráztam a fejemet, képzelem, milyen idiótán nézhettem ki, ahogy értetlenül rápislogok a műsorvezetőre, és megkérdezem, hogy "micsoda? Bocsánat, nem hallottam a kérdést"… Nagyon jó. Rajtam röhög most a fél ország.

- Tehát még egyszer: mi a véleményed a médiáról?

- Jobb szeretek kimaradni belőle - vágtam rá az első olyan dolgot, ami az eszembe jutott.

- Akkor hogyhogy most itt vagy, élő adásban? - Ella úgy bombázott a kérdésekkel, hogy nem is tudtam rendesen megfontolni, mit kéne válaszolnom, kiszaladt a számon mindenféle hülyeség.

- Öööö… izé… - Ella merően nézett rám, egy cseppnyi jóindulat sem volt benne, hogy továbblépjen, ahelyett, hogy megkönyörült volna rajtam, várta, mit reagálok. Nem is azért hívtak ide, hogy megismerjenek. Hanem hogy kikészítsenek. - Meg akartam előzni a találgatásokat.

- Akartad?

- Akartuk - helyesbítettem.

- Úgy érzed, túl sok, ami körülveszi a fiúkat?

- Hát… igen… mármint, csak nekem. Úgy értem, ha nekik jó, én nem szólok bele, csak én… nem… - és ekkor megkoronázva a kínos helyzetet, megcsörrent a mobilom. Azt hittem, még mielőtt elindulna az adás, elveszik, hogy ne is történjen ilyesmi, de mivel ezt elmulasztották, a telefon nálam maradt, és ki sem kapcsoltam. - S-sajnálom! Egy perc! - most már valósággal lángolt az arcom. Kihalásztam a telefonomat a zsebemből, elnémítottam, vetettem azonban egy pillantást a kijelzőre, Coe írt SMS-t.

Basszus, Paisley, nagyon égsz! Csinálj valamit!!!

Köszönöm szépen a jó tanácsait, sokra mentem velük! És most még ez is, nem mintha eddig nem aláztam volna a porba saját magamat, a műsorvezető segítségével…

- Sürgős? Tudod, ez egy élő adás - vicsorgott rám cápamosolyával Ella. Most már meg sem próbált kedvesnek tűnni. Nem baj, jobb is így. Legalább nekem sem kell fárasztanom magamat, hogy bájosnak szánt vigyorokat küldözgessek felé.

- Nem, csak… sajnálom, tényleg. Bocsánat.

- Rendben. Akkor folytathatjuk?

- I-igen.

- Szóval, ha valaha is eleged lenne ebből az egészből - Ella széles karmozdulattal körbemutatott a stúdióban. - Megkérnéd Edwardöt, hogy váljon ki a Jedwardből, és maradjon veled?

- Nem! - vágtam rá felháborodva. Erre akkor sem vetemednék, ha már a skizofrénia jelei mutatkoznának rajtam. Arról nem is beszélve, hogy Edward úgysem tenné meg, csak értem. Nem jelenthetek neki annyit…

- Hm… a családod hogy fogadta a hírt?

Gombóc keletkezett a torkomban, hiába nyeltem egyszer-kétszer, a szorító érzés nem akart elmúlni.

- Hát… nos… nem… nem szólnak bele a… döntéseimbe - ez korántsem így volt, de azt csak nem mondhattam, hogy "eh, izé, egyedül a bátyám meg az unokatestvérem tudja". Félig igaz, hiszen mivel nem is értesültek róla, ezért nem szólnak bele. Logika.

- Szerencsés lány vagy te! - nevetett fel Ella. - És miért pont Edward? John nem tetszik?

- Én… ööö…nem… vagyis úgy értem… - ez nem lehet igaz! Annyira szerencsétlennek és elveszettnek éreztem magamat, megremegett az ajkam, a szememet szúrták a visszatartott könnyek, csak azért imádkoztam, hogy nehogy most kezdjek el sírni. Azt a szégyent komolyan nem élném túl.

- Szerintem mindennek oka van, és azt nem kell firtatni - préseltem ki magamból az utolsó erőmmel.

- Ez tökéletes végszó - nyugtázta a beszélgetés befejezését Ella, ezután pedig beinvitálta a fiúkat a stúdióba, akik pedig hozva a szokásos formájukat, össze-vissza ugráltak, és kézen álltak, kényszeredetten elmosolyodtam, mikor Ella felém pillantott.

Ella megölelte Johnt és Edwardöt, sőt, mint azt velem is közölték (az egyetlen dolog, ami megmaradt az agyamban) nekem is ezt kellett tenni, mintha hetek óta nem is találkoztunk volna. Szánalmas. Igyekeztem gyorsan letudni ezt az egészet, Edwardöt csak egy kicsivel öleltem hosszabban, mint Johnt, érthető okokból.

- Én ezt nem bírom ki - motyogtam alig hallhatóan.

- Nyugi - simogatta meg a hátamat. Úgy puffantam vissza a kanapéra, mintha csak egy marionett bábu lettem volna. Hihetetlenül kimerített ez a szócsata Ellával. Nem értettem, mi baja velem, vajon mindenkivel ezt teszi? Mégis mit ártottam én neki?

Újra és újra felidéztem az imént lezajlott eseményeket, ezzel egyre jobban elkeserítve magamat. Szerencsére itt már nem kérdeztek tőlem semmit, azért figyeltem, hátha Ella alattomosan odaszúr valamit, valamint igyekeztem akkor felnevetni, amikor a többiek is. Nehezen ment. Legszívesebben kiengedtem volna már a fáradt gőzt, de ezt még mindig nem tehettem meg vagy fél óráig. Megdöbbentően gyorsan elszaladt az idő, ez csak akkor tűnt fel, amikor már búcsúzkodtunk. Végighaladtunk a folyosókon, a könnyek végigfolytak az arcomon, a kocsiban azonban elbőgtem magamat. John és Edward felváltva próbált vigasztalni, de nekem nem sikerült megnyugodnom. El se kellett volna mennem! Lejárattam magamat mindenki előtt… miért nem sült el jól ez az egész?

Otthon félrelöktem az ajtóban álló Catet, és bevonultam a hálószobák egyikébe. Levetődtem az ágyra, készen arra, hogy telesírjam a párnámat.

A könnyeim kiapadhatatlannak bizonyultak, pedig már huszonöt perce bent szenvedtem az ágyon. Magányos voltam, mégsem akartam társaságot. Ki érti ezt? Miután némileg összeszedtem magamat, kivánszorogtam a többiekhez.

Amikor betoppantam a szobába, mindenki felém fordult. Remek, én lettem az állatkerti látványosság, vagy mi?

- Paige, jól vagy? - kérdezte Cat.

- Nem mindegy?- morogtam undokul. Ekkor Cat magyarázott valamit arról, hogy csak aggódnak értem. Aggódnak! Hah! Hogy oda ne rohanjak… szegénykék, majd sajnálom őket, ha lesz rá időm…

- Kölcsönkérhetem? - intettem a laptop felé.

Leültem az asztalhoz, és kicsit elfordítottam a gépet, hogy a többiek ne lássák, mit csinálok. Elhatároztam, hogy most végre elolvasom, mit írnak rólam. Reszkető ujjaim állandóan félrenyomták a billentyűket, ráadásul már felrakták a mai szereplésemről szóló videót is. Nagyszerű. Inkább nem nézem meg.

Legörgettem a hozzászólásokhoz, de már az első megjegyzés után elment a kedvem.

"Én vagyok az egyetlen, aki meg akarja verni ezt a csajt?"

Ami a legrosszabb, hogy harminckét pozitív visszajelzést kapott. Vele együtt - harminchárman akarnak behúzni nekem egyet? Mit csinálnék én egyedül, ha találkoznék harminchárom feldühödött rajongóval? Tuti kinyírnának.

"Úúú… de idegesítő!!! Edward az enyém! <3"

Szóval idegesítőnek tartanak… de jó nekem. Nem akartam többet látni, ez is bőven elég volt. A számra tapasztottam a tenyeremet, felpattantam a székről, és berohantam a mosdóba.

Térdre estem, bele egyenesen egy víztócsába, de nem érdekelt.

Azt hittem, nem mindenki ilyen elvetemült… ezek nem is igazi rajongók! Na jó, én is féltékeny lennék, ellenkező esetben, valamilyen szinten, de akkor is… mire jó ez?

Nem gondolkozhattam ezen többet, nyikorogva kinyílt az ajtó, és megjelent Edward. Azt hiszem, ő volt. Bedagadt szemeimmel nem sokat láttam a külvilágból.

- Mi az? Mit akarsz? - kérdeztem rekedten, visszafojtva a zokogást.

- Figyelj, ne is foglalkozz velük - mondta Edward, és leült mellém. Megfogta a vállamat, és szembefordított magával.

- Ne foglalkozzak velük… kösz…

- Amikor bekerültünk Johnnal az X-factorba, tudod hány gyűlölködő megjegyzést kaptunk? Nagyon sokat. Tényleg ne törődj ezekkel.

- Miért jöttél utánam?

- Mert nem szeretem, ha sírsz - mosolygott rám Edward. - És hidd el, meg lehet ezt szokni.

- Lehet, de ha mindenki utál…

- Nem utál mindenki - vágott közbe Edward. - Ez nem a te hibád, és különben is, ez volt az első interjúd.

- És lehetőleg az utolsó - tettem hozzá. Félve pislogtam Edwardre, hogy mit szól ehhez.

- Ha ezt szeretnéd - válaszolt, és megpuszilta az arcomat. - Most már oké?

- Oké - feleltem halványan mosolyogva, eszembe jutott, hogy John is valami hasonlót mondott, amikor a Cattel való kapcsolatáról tárgyaltunk.

Csatlakoztunk Johnhoz és Cathez - utóbbitól bocsánatot kértem a viselkedésemért. Megpróbáltam kiverni a fejemből a történteket, a közeljövőben pedig megkíméltem a többieket a kitöréseimtől, és nem rajtuk vezettem le a feszültséget.

Lassan pedig mindenki megszokta az új felállást, találtak másik témát, amin csámcsoghattak. Én pedig élveztem az életet. Boldog voltam. És szinte már el is felejtettem Louis üres fenyegetőzését. Nem kellett volna…

*

Már augusztus legvégén jártunk, Johnnak és Edwardnek sokat kellett utaznia, ha akartunk volna, akkor sem lett volna lehetőségünk velük tartani, túl elfoglaltak voltak. Volt, amikor pár napra mentek el,(megesett, hogy másik országba) néha egy hétre is, ilyenkor pedig rosszkedvűen állapítottam meg, hogy Edward egyre jobban hiányzik. Ezt nem vallottam volna be semmi pénzért, túlságosan is kiszolgáltatottnak éreztem volna magamat tőle, úgyhogy a "hiányzol" szót rögeszmésen kerültem a telefonbeszélgetéseinkkor.

Cat gyakran sétált a városban, és engem is magával hurcolt, hiába tiltakoztam. Az még a jobbik eshetőség volt, hogyha magamtól egyeztem bele, viszont ha Cat önállósította magát, és nekiállt végigráncigálni az utcákon, azt már nem kedveltem annyira, a végkifejlet az volt, hogy mindketten valamin megsértődtünk. Ő azon, hogy nem akartam vele menni, én meg azon, hogy nem hagyott békén.

Ezért is örültem annyira, ha Edward megérkezett, és vele együtt John is. Addig Cat lefoglalta magát.

Jó volt, hogy ismét négyen laktunk együtt, bár voltak kellemetlen tényezők is, például, hogy ritkán maradtunk kettesben Edwarddel, mert állandóan rosszkor jutott eszükbe ránk nyitni.

Az egyik hétvégén, amikor John és Edward kivételesen szabadok voltak, egész nap együtt voltunk, kijelentettem, hogy én hazamennék, John és Cat még maradni akartak. Edward velem jött, noha fogalmam sem volt, miféle megfontolásból, biztosan szívesen "bulizott" volna még, de nekem nagyon elegem volt a fülledt levegőből és a tumultusból.

A lágy szellő felfrissített, és az agykerekeim ismét mozgásba lendültek, így hazafelé menet azon töprengtem, mit fogunk most ketten csinálni. Hiszen valószínűleg egy ideig csak mi leszünk otthon, remélhetőleg Cat és John nem változtatnak a döntésükön.

 Edward is olyan fura volt, és csendesebb, mint szokott. Nem ez az első alkalom. Én is hasonló hangulatban lézengtem fel-alá, megpróbálkoztam, hogy végignézzek egy akciófilmet, de nem kötött le, ezért inkább kikapcsoltam a tévét, és bementem a hálószobába. Ez az egész annyira abszurd volt! Edward hazajött velem, de csak kerülgettük egymást a lakásban. Vajon miért? Na jó, volt egy sejtésem, de nem akartam belegondolni.

Úgy tűnt, tévedek, mert Edward utánam jött, és leült mellém az ágyra.

- Szóval? - néztem rá. - Azt hittem, meguntad, hogy velem kell lenned - jegyeztem meg duzzogva.

Edward válasz helyett odahajolt hozzám, és megcsókolt. Kezdtek elfajulni a dolgok, éreztem, hogy ami most történik köztünk, az más, mint az eddigiek.

Nem igazán akartam a jó dolgok elrontója lenni, de muszáj volt komolyabban is átlátni a helyzetet, ezért kénytelen-kelletlen eltoltam magamtól.

- Mi lesz, ha megjönnek? Oké, hogy mindent megbeszélünk, de ezt azért nem szeretném közölni velük…

- Nyugi, bezártam az ajtót.

- Jó, de… - Edward félbeszakította akadékoskodásomat, és ajkát az enyémre nyomta. Már nem tudtam megkérdezni, hogy mi van azzal, hogy semmit sem csinál házasság előtt senkivel, a sötétben minden összeolvadt előttem.