VÉGE :)

Az előzőhöz ugyan nem kaptam egy véleményt sem, de már nem akartam tovább várni az utolsóval, ugyanis ezzel befejeződik az első része a történetnek. 
Köszönöm a kommenteket és az oldalmegjelenítéseket :) 

20. fejezet

 Pár nap múlva megérkezett anya is, akit még a baleset után rögtön értesítettek. Én nem beszéltem vele, nem volt elég erőm hozzá. A kórházban részletesen felvázolták a történteket, és apáék állapotát - Louis rövid távú memóriája megsérült, az apám pedig nem tért magához. A kezelőorvos szerint a bátyám emlékei vissza fognak térni, valamikor. Engem megismert, de fogalma sem volt, hogy került Írországba, azt meg főleg nem tudta, hogy elárulta a szüleimnek, mi mindent csináltam én itt, amibe őket nem avatták be. Ha nem lett volna ilyen komoly a helyzet, még örültem is volna, hogy Louis nem tud egyet, s mást.

Anya hosszú percekig sírt, azt mondta, csalódott bennem, de azt egyszer sem említette, hogy az én hibám lenne minden, ez jót tett háborgó lelkiismeretemnek. Ugyanis a fejembe vettem, hogy minden miattam történt - ha nem maradok, akkor apáéknak nem kell értem jönnie, és hiába győzködtek az ellenkezőjéről, egy idő után már nem hangoztattam ezt, de titkon még mindig így vélekedtem.

John és Edward csak addig maradtak a kórházban, amíg Cat nem jött meg, az első nap, egyrészt sok dolguk volt, másrészt azonban én is erősködtem, hogy menjenek csak, én jól vagyok.

Persze közvetlenül a baleset után végig velem voltak, bár a legtöbb esemény kiesett, onnan, hogy a tudtomra adták a rossz híreket a családommal kapcsolatban. A sírógörcs miatt kaptam egy nyugtatót, emiatt elég sok minden kiszállt a fejemből, csupán egy jelenetet jegyeztem meg, de azt nagyon élesen. Esténként néha még újraálmodtam.

A fertőtlenítő könnyen felismerhető, számomra zavaró szaga terjengett a levegőben, én a sok sírástól kimerülten várakoztam a műtő előtt, hogy hírt kapjak a bátyám hogyléte felől.

Edward elment a mosdóba, és csak ketten maradtunk Johnnal a kihalt folyosón.

- Velük kellett volna mennem - mondtam rekedten, és megdörzsöltem a szememet.

- Hé, dehogyis! - rázta meg a fejét John. - Akkor Ed most miattad izgulhatna. Már így is tiszta ideg volt, amikor jöttünk, hogy mi van veled.

- Tényleg?

- Ja, teljesen beléd zúgott - vigyorgott John. Nem akartam megkérdőjelezni, de nem mertem hinni sem neki, pedig mindennél jobban akartam, hogy biztossá váljon; Edward szeret.

Na jó, igazából egyszer már mondta, azon az éjszakán, mielőtt még apáék értem jöttek volna. Azt szerettem volna, ha ezt egyszerűen közli velem, még egyszer, csakhogy világossá váljon, hogy valóban így érez-e.

Ilyen alkalom azonban nem adódott. A baleset miatt - azért, mert a kórházban időztem, fogva békésen szendergő apám kezét - vagy mert neki volt sok dolga - néha csak tíz percre ugrott be hozzám, és ment is tovább - de a kapcsolatunk kezdett kihűlni. Ugyanakkor én nem éreztem másként. Örültem volna, ha visszapörgethetem az időt, amikor még gondtalanul éltük világunkat, de ez persze lehetetlen.

Coe-t nem lehetett elérni, Nina pedig megdöbbent, mikor SMS-ben leírtam neki a tragikus eseménysorozatot.

Mindennap beszéltem apához valamit, ha nem épp a sajnálatomat fejeztem ki, akkor nagy vonalakban elmeséltem, mivel teltek a napjaim, remélve, hogy ezzel is segítem a gyógyulását. De semmit sem tapasztaltam, nem úgy, mint a drámai filmekben - a kómás beteg pislog egyet, vagy megszorítja a hozzátartozói kezét.

Ez pedig rendkívül lelombozott. Az meg még inkább, hogy a szülinapom egyre közelgett, és tudtam, kénytelen vagyok ilyen körülmények között eltölteni.

- Paige… - hangtalanul nyílt ki a kórterem ajtaja, de valamiért megéreztem, hogy figyelnek, így még azelőtt hátrafordultam, hogy anya megszólított volna. - Itt vannak a barátaid - mondta halkan. Elhúzta a száját a "barátaid" szónál, nehezen dolgozta fel, hogy nem szóltam Edwardről. Mikor megérkezett, és kizokogta magát, faggatni kezdett, én pedig kissé akadozva, de mindent elmeséltem neki. Csendben hallgatott végig, utána véleményt nyilvánított - szerinte egyáltalán nem jó ötlet, hogy Edwarddel vagyok.

- Hiszen híres - mondta szemrehányóan, és rávilágított, hogy olyan sok lány szereti, mi van akkor, ha egyszer elege lesz belőlem?

Egyszóval nem örült, de nem is próbált eltiltani Edwardtől. Minek, mikor alig látjuk egymást? De most itt volt, úgyhogy felpattantam a székről, nem törődve anya rosszalló pillantásával, és kiszaladtam a folyosóra.

- Szia! - köszöntem fáradtan, és halványan elmosolyodtam. Edward ajka az enyémhez ért, de elég kínosan éreztem magamat, úgy, hogy tudtam, valószínűleg más is figyel minket, úgyhogy elléptem tőle.

- Valami változás?

- Nem, semmi - sóhajtottam fel. Ezt minden egyes alkalommal eljátszottuk. Többet beszéltünk erről borzalomról, mint bármi másról, ami hozzánk tartozott vagy rólunk szólt volna.

Ez is az én hibám - gondoltam keserűen.

- De - folytatta felvidulva Edward. - Mindjárt itt a szülinapod!

Elsápadtam, látva vidám arcát, csillogó, zöld szemeit. Biztos voltam benne, hogy tervez valamit, csakhogy nekem semmi kedvem nem volt ünnepelni, még csak szóba hozni sem, hogy egy évvel idősebb lettem.

- Ez engem nem dob fel annyira, úgyhogy légyszi ne csinálj… - kezdtem volna az okítást, de Edward közbevágott.

- Miért? Tök jó buli lenne!

- Egyszerűen utálnék rágondolni is, hogy az apám kómában fekszik, a bátyám meg nem emlékszik semmire a közelmúltból. Tényleg ne szervezz semmilyen… összejövetelt, semmit! Oké?

- Hát… jó - egyezett bele Edward letörve. Csak tudnám, miért szeret ennyire partizni… ha lazítani akar, menjen el Johnnal.

- És ne is vegyél ajándékot, oké? - a kijelentésem után tíz perces diskurzus következett, én szilárdan hangoztattam, hogy semmi szükségem, hogy bármit is vegyen nekem, és mivel hisztizésben verhetetlen vagyok, én győztem. Edward meg kikötötte, ha hazaengedik apámékat a kórházból, akkor bepótoljuk, ez ellen pedig nem tudtam mit tenni.

Mielőtt témát válthattunk volna, anya süvített el mellettem, azt sipákolva, hogy Louis mindenre emlékszik, jöjjek gyorsan.

- Mennem kell, majd felhívlak!

- De… - megpusziltam a csalódott Edward arcát, és elrohantam anya után, aki azonban jóval előttem odaért a kórteremhez, és javában hullatta a könnyeit a megrökönyödött Louisra. Nem mentem be, egy ideig csak álltam a küszöbön, és néztem őket, de mikor már mindketten észrevettek, nem halogathattam a látogatást, leültem a támla nélküli kisszékre, amit Louis ágya mellé húztam.

Louis sokáig vizslatott, sejtettem, mihelyst kettesben maradunk, kiböki, ami nyomasztja. Mert valami már nagyon aggasztotta, de a vallomásra még várnom kellett, anya csak másfél óra múlva gondolta úgy, hogy most egyedül hagy minket. Az ajtót becsukta maga mögött, a szobát természetellenes csend szállta meg, csak a lélegzetvételünk hallatszott.

- Nem bántam meg - mondta ki nagy sokára Louis.

- Tudom - bólintottam, és továbbhúzkodtam a takarója szélét, amolyan pótcselekvés gyanánt.

- Azt sem, hogy beköptelek.

- Miért, lenne még mit megbánnod? - vontam fel a szemöldökömet, de ő csak megcsóválta a fejét. - Anya mondta már, hogy mi történt… apával?

- Jobban lesz, hidd el - úgy viselkedett, mintha egyúttal kimosták volna az agyát, a műtéttel együtt. Ő próbál engem nyugtatni? Különös, az meg még különösebb, hogy megfogta a kezemet, és erőtlenül megszorította.

- Ezzel együtt… - rámutattam a bekötött fejére, felpolcolt lábára, és gipszelt karjára. - Megérte?

- Nem - felelte tömören Louis. Teljesen megváltozott, lehet, hogy átértékelte magában a dolgokat… meglepne, ha így lenne. - Szereted Őt? Úgy értem, tényleg szereted?

- Igen… bár ezek után neked lenne ehhez a legkevesebb közöd - feleltem kimérten. - Nem értem, volt-e valami célja, hogy tönkretettél mindent… Boldogságot okozott?

- Egy ideje apának nem igazán tetszett, hogy nem csinálok sok mindent. Állandóan csesztetett, nem bírt leszállni rólam… mint évekkel ezelőtt. Ezért mentem el akkor is, már elegem volt belőle. Ez volt az aduász; azt gondoltam, ha elmondom, amit tudok, eltereli rólam a figyelmet - magyarázta Louis lassan, vontatottan. - Értelmetlen lenne most bocsánatot kérnem, úgysem hozok helyre semmit.

- Azért megpróbálhatnád - ajánlottam.

- Sajnálom - vont vállat lazán Louis, már amennyire vállat tudott vonni, az ágyban fekve. - Itt a pasas?

- Ha Edwardre gondolsz, akkor igen, itt volt, de nyilván már lelépett, miután otthagytam, mert hozzád siettem - fintorodtam el.

- Akkor menj, és találkozz vele!

- Tessék? - döbbentem meg.

- Jól hallottad - vigyorgott rám. Nem értettem, miért csinálja. Ez egy új Louis volt. Szimpatikusabb.

- Mi történt veled? Elraboltak az ufók, vagy mi?

- Ááá, hugi, egyszer mind felnövünk - kacsintott Louis. Ja, egyszer mind felnövünk… már épp ideje volt, huszonnyolc évesen…

*

A szülinapomra csak csokit kaptam, de nekem sokkal jobban megfelelt, mintha elhalmoztak volna sok hülyeséggel. Azon meglepődtem, hogy Edward és John nem cseleztek ki, de Edward talán megijedt, amikor fapofával közöltem vele, ha ajándékot merészel venni, akkor komolyan megharagszom. De az tuti, hogyha ez az egész szörnyűség lemegy, rendeznek egy hatalmas bulit, és ügyet sem vetnek a tiltakozásomra. Így lettem tizennyolc éves, a kórházi folyosón megünnepelve, hogy egy újabb év is eltelt. Anya beleszipogott a vállamba, hogy "már te is kirepültél a fészekből", John és Cat két oldalról ugrottak rám, és belekurjantottak a fülembe, Edward pedig mindenki előtt megcsókolt, megremegett a lábam, és elvörösödtem, de most korántsem azért, mert kellemetlenül éreztem volna magamat. Louis szertartásosan kezet nyújtott nekem, a legnagyobb ajándék az volt, hogy az apám végül felébredt.

*

Amint apa és Louis kicsit jobban lett, és saját felelősségére elhagyhatták a kórházat, azonnal hazaszállították őket, de én nem mentem velük. Edwarddel maradtam, akivel szinte alig tudtam pár nyugodt órát eltölteni, Johnnal mindenhová rohanniuk kellett.

Ennek ellenére, egyre több képet készítettek rólunk, amikor együtt voltunk, a nagy nyüzsgés, hogy Edward nem tudott foglalkozni velem, teljesen kikészített.

Az agyamban zsongtak a gondolatok, mérlegeltem, hogy mit kéne tennem. Ha maradok, Catet leszámítva teljesen magányos leszek. De ha eddig nem mentem haza… hiszen szeretem Edwardöt… nekem ez akkor sem jó… és ha megbántom?

Egy este elhatározásra jutottam, döntésemet nem szándékoztam megmásítani. Titokban szervezkedtem, hogy amikor Edwarddel valamikor beszélek, már minden meglegyen.

Az egyik vasárnap délután, mikor kivételesen Edward ráért, és a kanapén ücsörgött velem, erőt vettem magamon.

- Edward… nem maradok itt tovább - szóltam utána, amikor felkelt mellőlem, mire megtorpant, és visszafordult.

- Mi?

- Nem maradok itt tovább - ismételtem meg, a kelleténél élesebb hangon, és én is felálltam, odalépve mellé. - Honvágyam van.

- De… de… csak két hét, utána mehetnénk együtt - vetette fel reménykedve. Mintha még mindig nem hinné el.

- Én nem akarok veled menni - vágtam a képébe, már csak pár centi választott el minket egymástól. - Egyszerűen elegem van ebből az egész felhajtásból, ami körülvesz titeket, és most már engem is. Nem kellett volna… sosem kellett volna találkoznom veled, érted? Egyszerűen annyi lett volna, hogy elmegyek a koncertetekre, pár órán keresztül üvöltözök egy sort, de utána megmarad ez az egész egy szép emléknek. Azt kívánom, bárcsak sosem szólítottál volna meg az első napon! Mert amióta mi együtt vagyunk… az életem romokban hever, az apámról azt sem lehetett tudni, felébred-e a kómából, a bátyám az intenzíven feküdt hetekig, és mindez azért, mert veled voltam. Ha nem maradok itt, akkor nem történik meg velük ez a baleset! Az sem biztos, hogy visszafogadnak, emiatt a hülye kis… fellángolás miatt. Mert az volt. Minden rajongó így viselkedett volna a helyemben, hidd el. De én képtelen vagyok tovább színlelni - elmúlt már az az érzés.

- Paige…

- Nem, Edward! Tudod milyen szar a mocskolódó kommenteket olvasni? Te hogy éreznéd magad egy olyan megjegyzés után, hogy "milyen szívesen beverném a képét"? De mire is számítottam? Figyelj, azt sem bánom, ha… az újságírók egy szívtelen ribancnak állítanak be, csak az a fontos, hogy végre elszabaduljak innen. Sajnálom, de ennyi volt - fejeztem be fagyosan. - Négykor indul a hajó.

Kemény vagyok - legalábbis az voltam, de amikor belenéztem Edward zöld szemeibe, melyekben fájdalom csillogott, éreztem, hogy kiszáll minden erő belőlem.

Oldalra léptem, de Edward megragadta a csuklómat, és visszahúzott.

- Ne menj el!

-  S-sajnálom - suttogtam alig hallhatóan, és leráztam a kezét magamról, kikerültem őt, felkaptam a hálószobában az ágy sarkához készített bőröndjeimet, és fogcsikorgatva kihurcoltam a cuccaimat, nem törődve Edwarddel. Furcsálltam, hogy nem akart lebeszélni, csak annyit mondott "ne menj el" de szemei kifejezőbbek voltak, mint az erőtlen szavai.

Reméltem, hogy nem jön ki a kikötőbe utánam, szerencsére nem találkoztam vele, csak amikor már a fedélzeten álltam, és a hajó elindult, megpillantottam egy - a tömegtől kicsit távolabb álló-, szőke hajú, kapucnis, napszemüveges srácot, és nagyon nehéz volt, hogy ne ugorjak a vízbe, és ússzak vissza a túlpartra.

Egyre távolodtunk a parttól, az emberek apró pöttyé zsugorodtak, és csak ekkor jutott eszembe, hogy sosem mondtam Edwardnek, hogy szeretem.

VÉGE 

A folytatás a jedwardfic.blogspot.hu oldalon lesz elérhető, valószínűleg a hétvégén.