12. fejezet

Ez most elég hosszú lett, plusz egy rövid kitérő, mielőtt folytatódna a rendes sztori, de egyszer álmodtam valami hasonlót, úgyhogy valahogy bele akartam tenni XD

12. fejezet

Megint álmodtam, de most pontosan tudtam, hogy amit átélek, az nem a valóság, elvégre maga a feltételezés is nevetséges volt, hogy John húsz évesen megnősüljön, és nem is Catet készült az oltárhoz vezetni, hanem az unokatestvéremet, Colette-t, avagy becenevén Coe-t.

Coe a földkerekség legfinnyásabb rokona, de a stílusán kívül mégsem lehet semmit szidni benne, mert modellalkattal, hosszú fekete hajjal, mogyoróbarna szempárral és csinos pofikával áldotta meg a sors. Ha örültem volna az esküvőnek, azt mondom, nem csoda, hogy John beleszeretett.

Cat régen lelépett a szakítás után, de az okkal senki sem volt tisztában, hogy miért ment szét az álompár, reméltem azonban, hogy most kifaggathatom a barátnőmet élőben, ugyanis hivatalos volt az esküvőre.

Én biztosan nem reagáltam volna a meghívásra az ő helyében, hiszen feleslegesen kínozza magát azzal, hogy idejön, és végignézi, ahogy John egy másik csajjal házasodik össze, ráadásul tök fiatalon. Ez az egész annyira elhamarkodott! Hiába közöltem ezt az unokanővéremmel, Johnnal, de még magával Edwarddel is, hátha jobb belátásra téríti a testvérét, senki sem foglalkozott a háborgásommal.

Sőt, inkább csak fokozták a kedélyeket, Coe ugyanis megtett engem fő segítőjének, anélkül, hogy megkérdezett volna arról, hajlandó vagyok-e szervezni az esküvőt, éjjel-nappal. Mindegy, elvállaltam. Mást úgysem tehettem, ha Coe valamit elhatározott, azt meg is valósította, és jelen esetben nem engedte, hogy a vinnyogásom lebeszélje Johnról, ahhoz túl jó parti volt.

Hárman voltunk koszorúslányok; Zora, Hazel, és én. Zora és Hazel a legjobb barátnői voltak Coe-nak, aki eléggé elnyomta őket, pedig azok szerették és tisztelték, habár semmi olyat nem csinált, mellyel ezt az elismerést kivívhatta volna.

John is választott magának egy "kisinast", természetesen Edwardöt. Az utóbbi időben tehát velük töltöttem minden percemet, stresszes volt a készülődés, de végül eljött az a nap is.

Reggel hatkor már mindannyian talpon voltunk, és átvonultunk abba a drága és előkelő hotelbe, ahol az esküvő előtt és után a vendégeket vártuk, és mellesleg Coe és John is itt szállt meg. Külön szobában aludtak az utolsó nap, a "hagyományok" miatt, ez is csak felesleges pazarlásnak számított a szememben, de már végképp nem akartam szólni érte semmit.

Szóval én és a lányok - akikkel barátságot nem is, de már ismertséget kötöttem - plusz Edward, benéztünk a házasodni készülőkhöz.

Hazel és Zora nagy lendülettel benyitottak a rokonomhoz - bár ezt a kapcsolatot legszívesebben letagadtam volna - én meg kelletlenül követtem őket.

- Coe! - visítottak Colette talpnyalói egy csapat libát megszégyenítő hangfrekvenciával. Coe az ágyban feküdt, nagyokat nyújtózott, gondolom a hét órai keltés még újdonság volt számára.

- Sziasztok, csajszik! - ásított, illedelmesen rátenyerelve a szájára, így legalább nem kellett megbámulnunk a manduláját. - Hogy aludtatok?

- Jól, nagyon jól - bólogatott Hazel és Zora. Ezek mindig kórusban beszélnek?

- Szarul - jött a válasz tőlem. Coe feljebb tornászta magát az ágyban.

- Mi az, nem lesett be hozzád Ed? - kacsintott rám Coe, mintegy a képembe vágva, hogy nyílt titoknak számít reménytelen rajongásom. Mintha nem tudnám ezt én is.

- Ha "belesett" volna, akkor mostanra nem lenne szeme, mert kikapartam volna- morogtam rosszkedvűen.

- Juj, bal lábbal keltél fel, Paisley? - már meg sem próbáltam megmagyarázni, hogy a Paisley egy másik név, és semmi köze az enyémhez. Inkább hagytam a francba, Coe magasröptű gondolatait és elméleteit senkinek sem állt jogában megvétózni. Hát még nekem…

- Mit csináltál este, Coe? - tudakolta Zora kíváncsian, és leült barátnője ágya szélére, de nemsokára a földön kötött ki, mert a drága Coe leseperte a takarójáról.

- Pihentem. Látjátok, milyen sima a bőröm? Úristen, hol a tükröm? - Coe gyors terepszemlét tartott, aztán megkaparintotta az áhított a tárgyat, és maga elé tartotta. Valóban jól nézett ki, semmi véraláfutás a szeme alatt, nem úgy, mint nekem.

- És át sem mentél Johnhoz? - mosolyodott el pajkosan Hazel.

- Dehogy, tudjátok, hogy nem szabad látnunk egymást! Majd csak a templomban, ma délután! - méltatlankodott a kérdezett. Én meg közben szétuntam a fejemet, ezt az igen értelmes eszmecserét hallgatva. - Tényleg, megnézné valaki, mit csinál?

- Én! Én! - jelentkezett lelkesen Zora, és felpattant a padlóról, ahol eddig feküdt.

- Nem, majd én! - vágta rá Hazel. Sejtettem, hogy ez a felelősség rám fog hárulni, ugyanis Coe az ilyesmit rá nem bízta volna másra, hátha a barátnői és John összeszűrik a levet, ha egy szobában maradnak. Rólam meg tudta, hogy nem kell a pasija, és annak sem én, úgyhogy teljesen nyugodt volt.

- Paisley, menj át Johnhoz, és nézd meg, mit csinál! - szólított fel a királynő. Nekem nem volt kedvem a szerencsétlen udvari bolond szerepét játszani, ezért továbbra is a küszöb előtt, lecövekelve álltam.

- Az öccse már átment.

- A kije? Ja, Edward! - legyintett Coe. Ilyenkor komolyan megkérdőjelezem, hogy az agyi kapacitása csak korán ilyen alacsony, vagy úgy általában. És én az utóbbira szoktam voksolni, szóval azt kijelenthetjük, hogy Johnt nem az eszével fogta meg. - Mindegy, nézd meg! Most, kérlek! Ez a legfontosabb nap az életemben, és…

Kiléptem a szobából, félbevágva Coe üres fecsegését. Átcaplattam a szemben lévő lakosztályhoz, és benyitottam. John még mindig a párnába fúrta a fejét, és úgy tűnt, hogy alszik, de mivel víz csöpögött borzas hajából, és egy üres pohár állt igen instabilan az éjjeliszekrényen, feltételeztem, hogy valaki már megpróbálta szó szerint kiönteni a vackából.

- John!

- Hm… - dünnyögte alig hallhatóan.

- Kikászálódnál végre? Coe tombolni fog, ha megtudja, hogy még mindig szunyálsz. És tudod, majd akkor átjön, hogy saját kezűleg vessen véget az életednek. Szóval, felkelnél?

- Nem…

Szuper. Meggyőző képességem a nulla alatt van. Vagy csak a fenyegetőzés megy elég gyatrán, nem tudom.

- Edward eltévedt idefelé? - kérdeztem érdeklődve.

- Nem, kint telefonál - felelte rekedten, én pedig már képzeletben pezsgőt bontottam, hogy rábírtam egy hosszabb mondat kinyögésére.

- Kivel? - csaptam le a témára.

- Féltékeny vagy? - gonoszkodott John, és felemelte a fejét a párnáról.

- Hogy lennék féltékeny? - a hangom a magasba szaladt, eléggé röhejesen hatott a visításom. - Csak megkérdeztem, hogy kivel telefonálgat, amikor ő is pontosan tisztában van azzal, hogy nincs időnk…

- Neked tetszik Ed - szakított félbe John vigyorogva. Ha nem állt volna élete egyik legjelentősebb eseménye előtt, biztosan megragadtam volna a poharat, és a fejéhez vágom. De mivel nem akartam, hogy rögtön bekerüljön a kórházba, még idő előtt (Coe hamar ki tudja készíteni mások idegeit) ezért inkább visszafogtam magam, és vettem egy mély levegőt.

- Vissza kell mennem - mondtam, azzal sarkon fordultam, abban a hiszemben, hogy én megtettem minden tőlem telhetőt, és elhagytam a szobát.

- Na? - Coe izgatottan pattogott fel-alá. Ő bezzeg már be is ágyaztatott Zorával, mert sosem csinálna meg ilyen "aljamunkát".

- Ööö… ébredezik - feleltem habozva.

- Helyes! - mosolyodott el Coe, és elkezdett kipakolni a táskájából. - Amíg én zuhanyozom, addig ti menjetek el venni sütit, reggelire azt akarok enni!

- Rendben! - nyávogta Hazel, és Zorával karöltve elindultak a kijárat felé, én meg leszegett fejjel mentem utánuk. A közeli boltban felvásároltuk az összes csokis sütit, amit csak találtunk, aztán magunknak is beszereztünk egy-egy fagyit, és leültünk a hotel előtti park egyik padjára, elfogyasztani szerzeményünket. Rekordsebességgel végeztünk, és már siettünk is vissza, nehogy baj legyen már az is, hogy több mint húsz perce oda voltunk. Szerencsére Coe nem tette szóvá a kis késést, befalt egy-két sütit, megállapította, hogy nyolc óra is elmúlt, el kell mennünk a templomba, felügyelni a munkálatokat.

Úgyhogy taxit rendeltem, beültünk, és nemsokára a templom előtt álltunk.

- Hát itt vagyunk! - jelentette ki drámaian Coe, mintha most készülne kimondani az igent, pedig addig volt még pár óra.

- Ja. Itt - értettem vele egyet.

- Úúúúgy izgulok! - lelkendezett Zora, és megszorongatta Hazel kezét, aki ugyancsak eléggé sápadozott. Tettem egy lépést a bejárat felé, de Coe visszarántott.

- Paisley, ki kell élvezni a pillanat szépségét! - oktatott. - Mostantól kezdve, ki nem teszem innen a lábamat, te jó ég! Estig itt maradok, és csak akkor…

- Coe, kilenckor családi reggeli a hotelben, elfelejtetted? - vetettem közbe, lerombolva Colette illúzióit.

- Ja, tényleg. Akkor mehetünk - vont vállat, és végre beléptünk a tágas templomba. Az oltárig egy hosszú vörös szőnyeget terítettek ki, a padsorokat oldalról virágokkal díszítették fel - itt kell majd végigvonulnom a két libával, meg Edwarddel. Klassz. Imádom Coe újításait.

Ugyanis kitalálta, hogy majd mi négyen vezetjük be a többieket - jelen esetben őt és az apját. John már ott fog állni, és gyönyörködhet a leendő feleségében.

- Jé, nézzétek, megérkezett az énekkar! Paisley, beszélj velük, én csak később foglalkozom ezzel - noszogatott Coe. Lámpalázasan csoszogtam a kis csapat felé, fogalmam sem volt, mit mondjak nekik. Hiába aggódtam, a kompánia tizenöt-húsz gyerekből állt, lehettek vagy tizenhárom évesek mindannyian, fiúk-lányok egyaránt.

- Helló! - köszöntöttem őket kicsit idegesen, miközben azzal nyugtattam magamat, hogy ezek csak gyerekek. Nem fognak rám támadni, ha valamit rosszul mondok, vagy elszúrok, hiszen ők is kicsit zavartnak tűnnek. - Titeket küldött Mrs.Brown?

- Igen - biccentett tudálékos képpel egy lány. - Mi fogunk énekelni.

- Aha, értem. A próba tízkor kezdődik, legyetek pontosak! Addig… csináljatok valamit! - fejeztem be sután a mondatot, azzal az éppen akkor érkező papnál hagytam őket. Remélem, majd ő felügyel rájuk, vagy valami. Semmi kedvem kölyköket pesztrálni.

Az elkövetkezendő fél órában Coe intézkedett, bájolgott a kántorral és a pappal is, aztán irány a hotel, vissza kajálni.

A "család" a szülőkből állt, a népes vendégsereg későbbre volt hivatalos, úgyhogy csak ők, Coe, Hazel, Zora, és az időközben hozzánk csatlakozó Edward költötte el a reggelit.

- Paige, ülj ide! - fogta meg Edward a kezemet, és odahúzott maga mellé.

- Jaj! - csúszott ki a számon, ahogy összeakadtak a lábaim, és lehuppantam a székre. - Te nem vagy normális! - motyogtam fejcsóválva, és szedtem magamnak egy pirítóst. - Miért akarod, hogy melletted üljek?

- Hát az esküvő után úgyis messze leszek mindenkitől - vont vállat.

- Tényleg, az ülésrend! - csaptam a homlokomra, ettől a gesztustól mindenki hülyének nézett. - Úgy látom, te sem örülsz neki.

- Nem igazán - felelte Edward. - Colette jobbat is kitalálhatott volna. Szívesebben lettem volna John közelében, nem az asztal másik végén.

- Ja, én meg inkább lennék a te helyedben. Menekülök az unokatesómtól. De te nem Coe-nak hívod. Nem kedveled?

- Ööö…

- Á, semmi gond! - úgy határoztam, megkímélem a válaszadástól. - Nekem is az agyamra megy - suttogtam alig hallhatóan. - Beszéltél erről már Johnnal?

- Nem, mert szereti. És megteszek neki bármit, ha segíthetek vele - ó, a híres testvéri szeretet… Nem szóltam semmit, csöndben rágcsáltam a vajas kenyeremet, a reggelinek végre-valahára vége lett, mi meg mehettünk vissza a templomba, az énekkari próbára.

Nem ment zökkenőmentesen. A gyerekek olyan hamisak voltak, hogy csaknem kirepedt az ablaküveg is, Coe forrt a dühtől, Hazel és Zora nem mertek röhögni, én meg legszívesebben a fejemet vertem volna a falba.

 Beültem az egyik padsorba, egy Jason nevű kisfiú mellé, aki éppen nem énekelt, de látszott rajta, hogy zavarban van a többiek kritikán aluli teljesítményétől.

- Ez katasztrofális - közöltem vele.

- Tudom, Mrs. Brown nem tudott mást küldeni, csak minket - felelte halkan Jason, halványan mosolyogva.

- Hogyhogy, az összes jó csapat nyaral? - vontam fel a szemöldökömet.

- Nem, mi vagyunk a legjobbak.

- Tyű - füttyentettem egyet, Coe meg csúnyán nézett rám, mintha megzavartam volna a fantasztikusnak igazán nem mondható előadást. Egy kis idő múlva szünetet rendelt el, kimásztam a padból, és Coe-hoz trappoltam, aki éppen a virágszállítóval üvöltözött, amiért elkeverte a rendelést. Szegény pasas ott állt egy ládányi fehér, beazonosíthatatlan fajtájú vadvirággal, és csalódottan fújta ki a levegőt. Coe általában kedves lány, még ha butácska is, és még ha ezzel az őrületbe is tud kergetni, de ha valami szabotálja a terveit, átvedlik dühöngő őrültbe, és ordít. De hogy ordít!

Sápadt arca paradicsom pirossá válik, a szemei meg konkrétan vérben forognak. Ha velem rikácsolna, én biztosan megijednék.

- Maga meg mit művel?! - kiáltott rá egy másik fazonra. - Megmondtam, hogy a jégszobrot a vacsorára kell hozni! Takarodjon innen! Nem is akarom látni!

És ha ezt Coe kategorikusan kijelentette, mit volt mit tenni, a közel ötven éves pacák engedett egy tizenkilenc éves menyasszony kárálásának. Szép is az élet.

- Jaj, Paisley! Megfájdult a fejem! - sóhajtott fel Coe.

- Kérsz egy fájdalomcsillapítót? - kotyogott közbe Hazel.

- Nem! - förmedt rá Coe. Megfogtam a vállát, és szelíd erőszakkal (vagy valami olyasmivel) leültettem egy székre, a halántékát pár percig nyomogattam, bár utólag beláttam, ez rossz ötlet volt, mert innentől kezdve nem szabadultam egykönnyen. - Elég lesz? - kérdeztem, amikor a derekam már feltűnően sokat megreccsent.

- Igen, igen! És most hozz egy teát!

- Amúgy igazán szívesen! - vetettem oda sértődötten, és elindultam a hátsó ajtó felé.

- Ja, köszi! - legyintettem egyet, kislisszoltam a templom elkerített, kicsiny udvarára. Innen meg hogyan jutok ki? Kétségbeesetten forgolódtam, végül nem volt más választásom, megpróbáltam átmászni a kerítésen. Ez nehéz folyamatnak bizonyult, mivel minduntalan visszacsúsztam, és magam sem értem, miként sikerült a földre pottyannom, a túloldalon.

Ez az! Ezt is megértük - átvergődtem egy kerítésen. Győzelem! Azt viszont még mindig nem tudtam, honnan szerzek teát - talán a hotelben. De hogy hozom ide? Ezen egy darabig eltűnődtem, aztán úgy véltem, hogy szerválok egy bögrét meg egy tea filtert, onnantól meg Coe megcsinálja magának, ha tea kell neki. Így is tettem, újabb kocsikázás következett, felrohantam a harmadik emeletre - bizony, a harmadik emeletre - és a reggeli maradványai után néztem, de azokat már eltakarították.

Végigfutottam a folyosón, de mielőtt befordulhattam volna a sarkon, megpillantottam egy lábat. Mivel az ember nem lát mindennap ilyen, vagy ehhez hasonló jelenséget, úgy gondoltam, sokkal izgalmasabb megkeresni a láb tulajdonosát, mint tea után kutatni, ezért odaléptem az ablakhoz, és óvatosan elhúztam a piros függönyt, felkészülve a legrosszabb eshetőségre.

Csak Edward ült a kárpitozott ablakpárkányon, kibámulva a forgalmas utcára. Felém fordult, és elmosolyodott.

- Hali!

- Szia! Hogyhogy itt? - kérdezte Edward, és feljebb húzódott, szorítva nekem egy kis helyet. Letelepedtem vele szembe, a térdemet átkulcsoltam, most éppen csak elfértünk, de a mai napon eddig ez volt a legkellemesebb élményem.

-  Zavarok?

- Nem, dehogy! Tök jó, hogy elszabadultál - vigyorgott rám.

- Igazából nem hiszem, hogy Coe sokáig tudna nélkülözni…

- Ne menj még! - elmélyülten tanulmányoztam Edward zöld szemeit.

- Pár percet rád tudok szánni - ajánlottam nagyvonalúan.

- Köszi - nevetett fel Edward. - John tiszta ideg. Ti hogy álltok?

- Ó, hát túléljük valahogy… Coe lassan agyérgörcsöt okoz mindenkinek, de sebaj, mert mi mindent kibírunk! - válaszoltam tettetett vidámsággal. - És John mitől tart? Rájött, hogy hibázott?

- Attól fél, hogy Cat nem jön el - válaszolta hirtelen elkomolyodva Edward. - Vagyis nem mondta ki, csak szerintem ez a baja. Ma úgysem lehet vele normálisan beszélni.

- És miért olyan fontos neki, hogy Cat eljöjjön?

- Nem tudom - felelte Edward.

- Nem érzed úgy, hogy elveszíted őt?

- Johnt? Amióta Coe feltűnt, egyre jobban távolodik tőlem. Régebben azt nyilatkoztuk, ha megházasodunk, közös házunk lesz, de így már nem hiszem, hogy összejön.

Tudtam, hogy Coe hallani sem akarna erről, ezért csak megértően bólintottam, és egy ideig szótlanul meredtünk egymásra, egyikünk sem hozott fel újabb témát.

- Nem izgulsz? - törtem meg a csendet.

- Mitől is?

- Hát… végigvonulni ott, az ezerfős tömeg előtt… olyan… nem is tudom… én nagyon félek - nyögtem ki.

- Nyugi, nem minket fognak figyelni! - említettem már, milyen édesen nevet?

- Attól még muszáj bámulniuk, ha mi megyünk először - akadékoskodtam makacsul. - Ráadásul Coe valami iszonyatos ruhát választott ki nekünk, akkora uszálya van, hogy az nem igaz… csoda, ha nem taknyolok el, már az első lépés után.

- Akkor majd én vigyázok, hogy talpon maradj - mondta Edward.

- Nem tudod, mire vállalkoztál - jegyeztem meg.

- Talán mégis.

- Na jó, most már tényleg megyek - jelentettem ki gyorsan. - Az énekkarral is törődni kell…

- Milyenek? - kérdezte tömören Edward.

- Őszintén? Kibírhatatlanok. Lehet, hogy nektek kell majd fellépni helyettük - leugrottam a párkányról. - Nemsokára találkozunk!

Azzal már folytattam is az utamat. Észre sem vettem, mennyire elhúzódott az idő, Coe őrjöngve fogadott, és még attól sem higgadt le, amikor a kezébe nyomtam a bögrét.

Hamar kihevertem az üvöltözés okozta sokkot, és az énekkari próba ment tovább. Visszasírtam azokat az időket, mikor a külön énekórán a tanárnő hatalmas mozdulatokkal vezényelt minket, és a csoportunk viszonylag tisztán dalolt. Ehhez képest…

Kész felüdülésként ért, hogy megszólalt a telefonom, Cat SMS-t írt.

Itt vagyok a kikötőnél! Mindjárt találkozunk! =)

Rémülten meredtem a mobil kijelzőjére, utána rátekintettem Coe-ra, aki már a sírás szélén állt, aztán megint vissza a telefonra. Ez kész rémálom. Tényleg az. Cat most semmiképpen sem érkezhet meg ilyen hamar!

- Minden szétesik! - nyivákolt Coe, és a tenyerébe temette az arcát. Sejtettem, hogy nincs tisztában azzal, kicsoda Cat, mert akkor nyilván nem engedélyezte volna, hogy meghívót küldjenek neki. - Paisley! Én ezt nem bírom!

- Én se - válaszoltam flegmán. - Coe, figyelj csak, mindjárt dél… emlékszel még, hogy mikor kezdődik az esküvő? Háromkor. Érted? Háromkor! Ezzel szemben mi még itt szenvedünk a kórussal, várva a csodára, hátha megtanulnak közben énekelni!

Az egyik lány elvörösödött, egy másik fiú meg káromkodva csóválta meg a fejét.

- És ha nem tűnt volna fel, neked el kell készülnöd! Még harminc perced van, utána irány vissza a hotel, mert te és mi is totálisan lerobbant állapotban vagyunk!

- Nem hagyhatom így itt őket! - intett Coe a gyerekek felé.

- A jelenléted nem sokat segít nekik!

Hazel és Zora jobbra-balra forgolódtak, mintha egy teniszmeccset néznének.

- Szerinted élőben is ilyen hamisak lesznek? Mert szerintem igen! - tettem hozzá.

- Te csak ne dumálj! - csattant fel Coe. Hirtelen mindenki csöndben maradt, és hallgatták, hogyan szid le. Én is kíváncsi voltam. - Nekem az esküvő mindennél fontosabb, de most mégis minden tönkremegy! Először is állandóan elkéstek - a barátnőire, és rám mutatott. - Utána kicserélik a virágokat, az a hülye jégszobor elolvad, és még te sem vagy hajlandó segíteni nekem, és együtt érezni, mert legszívesebben meztelenül rohangásznál fel-alá, hátha Edward észrevesz, és rájön, hogy a világon vagy!

Elképedve hallattam egy erőtlen nyikkanást. Ezt most jól megkaptam. A fagyos légkörű teremben csak egy ember mulatott nagyon jól, az pedig Edward volt.

Mi?! Hogy kerül ez ide?! A mellékbejárat küszöbén állt, szélesen vigyorgott, látszott rajta, hogy mindjárt elröhögi magát. Na tessék, ennél gázabb helyzetbe sem kerülhetnék…

- John azt kérdezi, hogy hova szállásolják el a nagybátyád családját? - Edward végigmért, csak egy gondolat járt a fejemben; gyorsan, menekülni! Amerre lehet, csak ki innen!

De a főbejáratot elállta a virágszállító, aki érthetetlen módon még mindig itt rontotta a levegőt, a hátsó udvarra vezető ajtó pedig természetesen foglalt volt, hála Edwardnek. Egyszóval el vannak vágva az útvonalak. Remek.

- Nekem tökéletesen mindegy! - felelte tagoltan Coe, mintha egy hülyéhez beszélne. Nem is titkolta, hogy nem kedveli Edwardöt. Csak tudnám, miért?

- Oké - Edward már el is tűnt.

- Újra, az egészet! - hadonászott Coe, és ismét felcsendült a fülsiketítő dallam. Csúszott az egész terv, Coe negyvenöt perccel később hagyta el a templomot, hogy visszatérjen a hotelbe, és felöltözzön, ahogy mi is. Hazel és Zora nagyon be voltak sózva, én pedig azon agyaltam, honnan szerezhetek egy pisztolyt. Ha magamat nem is, de Coe-t mindenképpen kinyírom, amiért ilyen kínos helyzetbe hozott, Edward előtt. Azzal nyugtattam magamat, hogy csak rosszul jött ki a lépés, nem akart ő megsérteni. Na persze… Coe mikor nem akar valaki leoltani? - morogta egy bosszús hangocska a fejemben.

Először Coe-t kellett a menyasszonyi hacukájába beburkolni, Hazel és Zora neki is láttak, én meg - reményeim szerint - észrevétlenül meglógtam. Unottan járkáltam a folyosón, tudtam, ha visszamennék, csak befognának a munkába, ahhoz meg nem volt kedvem.

Végül úgy döntöttem, benézek Johnhoz, de csak ha Edward nem tartózkodik vele egy légtérben. Akkor uzsgyi vissza, én nem maradok egy percig sem.

Szerencsém volt, John az egész alakos tükör előtt ácsorgott, öltönyben, a haja most a szemébe lógott, meglepő látvány volt, ilyen cuccban látni őt. Az meg még meglepőbb, hogy nyakkendőt próbál kötni.

- Helló! Bejöhetek?

- Paige! Aha, gyere! - fordult hátra vigyorogva John. Most vagy ennyire örül, hogy láthat, vagy Edward már el is újságolta a csúfos beégésem. A lábammal berúgtam az ajtót, és odasétáltam Johnhoz, aki folytatta előző tevékenységét.

- Hogy haladsz? - tudakoltam pár perc után.

- Á, reménytelen - sóhajtott fel.

- Megpróbáljam? - erre odalépett hozzám, úgyhogy óvatosan nekiláttam áthurkolni a nyakkendőt, véleményem szerint egész jó lett.

- Cool vagy - adta a tudtomra jókedvűen John, és megszemlélte a tükörképét. - Coe?

- Kicsit lemaradt tőled - válaszoltam. - A vendégek egyre csak érkeznek, tele van a hotel. Lehet, hogy nagyobbat kellett volna választani.

- Lehet - hagyta rám John.

- Edward hova ment?

- Nem tudom, az előbb lelépett, azt hittem, nálatok van - felelte tanácstalanul John. - Azóta se jött vissza. Talán már öltözik.

 - Figyelj, John… Cat írt… már csak tényleg percek kérdése, és megérkezik…

- Aha, klassz.

- Biztos vagy benne, hogy… akarod… szóval, akarod, hogy itt legyen? - változtattam meg a mondatomat.

- Persze, hogy akarom!

- De John! Cat még mindig szeret téged, biztos vagyok benne! - ciki volt erről beszélgetni, elvégre úgy tűnt, mintha megpróbálnék kerítőnőt játszani. Mellesleg azt próbáltam. - És ha végignézi, ahogy összeházasodsz Coe-val, ami amúgy nagyon is felelőtlen cselekedet… hát, nem tudom. Nem jó dolog.

- Szeretném, ha Cat is itt lenne velem ma - John nagyon komolynak tűnt. Szinte már ijesztően komolynak.

- Neki ez biztos nem jó, de nem is az a baj, hanem hogy rosszul választasz!  

- Én szeretem Coe-t! - erősködött John.

- Na persze… - horkantam fel. - És a többiekkel nem is törődsz? Coe-t kibírni sem lehet! - fura volt az unokatestvérem ellen kampányolni, de Cat és John párosáért mindent. - Edward sem kedveli! - ezzel bedobtam az aduászt.

- Ehhez Edwardnek semmi köze! - aucs, hiába minden…

- Már hogy ne lenne köze? Azt hittem, hogy titeket nem lehet szétválasztani! Hogy majd egy házba költöztök, az esküvőtől függetlenül! Legalábbis ezt mondtátok - halkultam el. Ekkor azonban nyílt az ajtó, és megjelent Edward. Ő is hasonló ruhában volt, mint John, csak a haja a szokásos ecsetstílusban volt felállítva.

- Bocs, Paige, de ebbe ne szólj bele! - mondta John, és jelentőségteljes pillantást vetett rám.

- Jó - sziszegtem dühösen, és kiviharzottam a szobából, félrelökve Edwardöt. Hazel, aki kint őrködött, azonnal berántott Coe-hoz, aki már teljes pompájában díszelgett a szoba közepén, mint egy karácsonyfa.

Na jó, az összehasonlítás kicsit fura.

Hosszú haja kiengedve, egyszerű szabású ruhát viselt, mellette mi a rengeteg tüllel olyan ostobán festettünk, mintha ránk akarná a legtöbb hangsúlyt fektetni. Fogalmam sincs, miért nem tudott egy visszafogottabb göncöt választani. Zora már fel is öltözött, Hazel és én csak most kezdtük felölteni a maskarát. Coe egy gyémánt nyakéket is rám akart erőszakolni, de ezt következetesen visszautasítottam, mondván, nem szeretnék úgy kinézni, mint az angol királynő, aki látogatóba beugrott egy szerény, pórias esküvőre.

Ez persze csak irónia a javából, mert az itt összegyűlt emberek egyike sem volt szerény vagy pórias. Ha magamat nem számítom bele. Meg Catet. Meg Edwardöt. De itt berekesztem a felsorolást, Johnra most dühös vagyok.

Szóval az esküvő azzal a ténylegesen ezer vendéggel (fogalmam sincs, hogy lehet Coe-nak is ekkora ismertségi köre… és csoda, hogy John és Edward rajongóit nem hívták meg egytől-egyig) nagyon fényűzőre volt tervezve, kapásból több millió fontot dobtak ki az ablakon.

Amíg ezt a gondolatmenetet lefuttattam, addigra Hazel és én elkészültünk, és megállapítottam, hogy egészen csinosan nézek ki. Na jó, kinézünk. Egyformák voltunk, különböző kinézettel, én barna hajjal, Hazel feketével, Zora meg szőkével, Coe szerint ez nagyszerű kompozíció.

Bonyolult hullámokba bodorították a tincseinket, és komolyan kételkedtem abban, hogy Coe-nak maradt-e egyáltalán józan esze.

- Coe, már nem azért, de… mi úgy nézünk ki, mintha szépségkirálynő választásra készülnénk, te meg olyan… natúr vagy - makogtam bátortalanul. Már egyáltalán nem akartam magamra haragítani őt.

- Épp ez a témája az esküvőnek - biccentett Coe. Ekkor kis híján ránk törték az ajtót, megjelentek Coe szülei, akik kizokogták magukat, látva szépséges lányukat, aztán már el is húztak.

Fantasztikus. Még van egy kis idő az esküvőig, két óra. Nehéz uszályomat magam után vonszolva kitántorogtam a szobából.

És szembetaláltam magamat Edwarddel.

- Ó! - hökkentem meg, és ijedten hátraléptem egyet.

- Szia! - köszönt lehangoltan.

- John? - kérdeztem megértően. Szinte már vágytam rá, hogy benyögjön valamilyen hülye viccet, mint például "nem, Edward", de csak halványan elmosolyodott.

- Aha. Nem kellett volna belefolynod ebbe a témába - egyáltalán nem támadóan mondta, én máris felkaptam a vizet.

- Szóval az én hibám?!

- Nem! Paige, kérlek, ne sértődj meg te is! - még sosem láttam ilyen hangulatban, megsajnáltam őt.

- Bocsánat. Nem akartam belekeveredni, csak idegesít, hogy Cat… Cat miatt… - szomorúan felsóhajtottam, és nem fejeztem be a mondatot.

- Tudom. Hát, adnék most egy Jed-ölelést hátha felvidít, de ez a ruha kicsit gátol ebben - nevetett fel Edward. Végre jobb kedve van. - Amúgy jól nézel ki, tényleg.

- Köszönöm. Te is, csak szokatlan ez a… cucc. Jól áll - tettem hozzá. - Nem megyünk le a többiekhez? Gyakorolnom kell a járkálást, és kíváncsi vagyok, hányan érkeztek már meg.

- De, menjünk! - kitartóan haladtam előre, és ráncigáltam a ruhámat, a "szalonban" annyi ember nyüzsgött, hogy egy hering sem fért volna el, úgyhogy inkább mi sem közelítettük meg őket. Jól elszórakoztak, nagyokat nevettek, és egymás után öntötték le a pezsgőt a torkukon. A hangulat akkor hágott a tetőfokára, amikor Cat is befutott, és az örömanyától kérdezte meg, hogy merre található a vőlegény.

- Cat! - felé intettem, átverekedte magát a tömegen, és miután kiörültük magunkat, útjára bocsátottam. Figyelmeztettem, hogy kerülje el Coe lakosztályát, ő pedig vidáman elrohant. Nem kéne gyászos hangulatban éreznie magát? Mi ez a nagy boldogság? Ezt megosztottam Edwarddel, ámde semmilyen ötlettel nem tudott kisegíteni.

- Úgy érzem, mintha nem is esküvőre, hanem temetésre készülnénk - közöltem vele keserűen.

- Nagyon ellenük vagy - vigyorgott rám Edward.

- Áh! - csóváltam meg a fejemet. - Asszem nekem vissza kéne vonszolnom magamat Coe-hoz.

- Én maradok. Ott vannak anyáék - felelte Edward, elköszöntünk egymástól, ő pedig már be is olvadt az emberek közé, még a feltűnő haja sem segített, hogy meglássam őt. Vállat vontam, és nagy nehézségek árán visszaharcoltam magamat Coe-hoz, aki már nagyon ideges volt. Éppen azt a fázist élte át, hogy majdnem elbőgte magát, és azt hajtogatta, hogy "nem bírja megtenni". Hazel és Zora versengve próbálták megnyugtatni őt, én meg csak néztem őket, aztán amilyen gyorsan jöttem, távoztam is. A mosdó felé vettem az irányt, csakhogy véletlenségből - na jó, kíváncsiságból is - máshová nyitottam be. Johnhoz, aki Cattel smárolt.

Kiábrándultam hajtottam vissza az ajtót, az agyam folyamatosan gyártott őrültebbnél őrültebb elméleteket. Végül annál a három opciónál maradtam, hogy: egy: John rámászott Catre.

Kettő: Cat mászott rá Johnra. Három: Kölcsönösen másztak rá egymásra.

Tudtam, hogy nem lesz jó vége, ha ezeket összeengedik. Még szerencse, hogy nem más volt a szemtanú, különben most Coe a haját tépné, és követelné, hogy vezessék elé Catet.

Cat szereti Johnt. Ha John nem szereti, miért hívta el, és miért csókolózik vele nagy egyetértésben? Ha meg szereti, minek akarja feleségül venni(?!!) Coe-t? Ez értelmetlen. Meg is fájdult a fejem a nagy elmélkedésben, sehogy sem tudtam rájönni, mire megy ki a játék.

Egy alkalomra összemelegednek, de amúgy John megházasodik? Hogy van ez? Jobb lesz elhúzni a csíkot, még mielőtt Catnek feltűnne, hogy az ajtó előtt strázsálok. Visszamasíroztam Coe-hoz, aki most meg őszinteségi rohamot kapott, és a barátnőit ölelgette, bizonygatta, mennyire szereti őket.

- Paige! Gyere ide te is! - mivel kedvesen mondta, és végre a rendes nevemen hívott, odamentem, és engedtem, hogy magához szorítson. - Köszönök mindent!

- Én is, hogy segíthettem - toltam el magamtól. - Ideje lenne elindulni. John is jön majd, ne aggódj. Mindjárt három.

- Oké - bólogatott Coe, és megengedte, hogy barátnői rácsimpaszkodjanak. A népes vendégsereg követett minket, de a legtöbben már a templomba zsúfolódtak. Minden helyet megtöltöttek, egyetlen hívatlan személy sem tudott volna elhelyezkedni, sehol. Valamilyen különös oknál fogva, Catet nem láttam az első sorokban, hanem leghátulra ült be, mivel késett egy kicsit. Coe nem láthatta, mert messze, elszeparálva a többiektől várakozott, hogy majd bevonuljon az apjával, aki nagyban bölcselkedett neki, de a lánya nem is figyelt rá.

- Új ötlet! - kiáltott fel hirtelen, félbeszakítva az apja élménybeszámolóját. - Hazel, Zora, ti egymás mellett mentek, Edward meg Paige szintén.

- Mi? - hökkentem meg. - Azt hittem…

- Áh, ha négyen egy sorban mentek, az olyan… egyszerű - Coe rám kacsintott, abban a hiszemben intézkedett így, hogy nagy öröm lesz Edward mellett totyogni.

- És mi megyünk elsőnek? - sipított izgatottan Zora.

- Igen - bólintott Coe. - Ó te jó ég, kezdődik!

A kántor elkezdett játszani egy bonyolult dallamot, a gyerekek énekeltek, most egy kicsivel jobbak voltak, mint reggel.

- Nyomás! - szólt rá Coe erélyesen a barátnőire, akik imbolyogva léptek a vörös szőnyegre, és lassan, méltóságteljes(nek szánt) léptekkel elindultak előre.

- Félek - ismételtem el rekedten.

- Nyugi - mondta Edward, és rám mosolygott. Megfogta a kezemet, és bátorítóan megszorította. Mi is követtük a lányokat, olyan hosszúnak tűnt az út, hogy - képletesen értve, de - betojtam.

Mindenki, de mindenki, kivétel nélkül, hátrafordult, és bámult ránk. Cat a legutolsó padban ült, a legszélén, vigyorgott, és feltartotta a hüvelykujját.

Komolyan, mintha ez a saját esküvőm lenne… nem is lenne ellenemre, ha jobban belegondolok… Olyan görcsösen kapaszkodtam Edward kezébe, hogy ha az arckifejezésemből nem is, de leszűrte, hogy izgulok, és minden lépés kínszenvedés, amit megteszek az oltárig. Hazel és Zora már jól megelőztek, én meg úgy éreztem, hogy soha nem érünk a célba. Edward olyan közel hajolt hozzám, hogy senki ne hallja, amit mond. Legalábbis én arra gondoltam, hogy nyugtató szavakat fog suttogni, de csak énekelni kezdte pár (saját) számukat, akaratlanul is elvigyorodtam, és eltűnt a képemről a kényszeredett mosoly.

Innentől kezdve hamar odaértünk, és kettéváltunk, én Hazelhez és Zorához soroltam be, Edward meg John mellé állt.

- Kö-szi - tátogtam felé. Coe is megjött, magabiztosan helyezkedett Johnnal szembe.

A pap eldarálta a szokásos szöveget, és amikor a legizgalmasabb részhez ért, miszerint, X akarja-e Y-t, John a lehető legmegdöbbentőbb válasszal állt elő. Ami pedig a "nem".

Olyan volt, mintha a tündérmeséből rémálomba csöppentünk volna, Coe részéről mindenképpen. John elmondta, hogy nem szereti, és hogy sajnálja, azzal angolosan távozott.

Ezután következett az a fordulat, hogy Cattel kézen fogva rohantak ki a templomból. Coe ekkor már szabályos bőgőrohamot kapott, és a földre omolva zokogott, Hazel és Zora is könnyeztek, letérdeltek barátnőjük mellé, és megpróbálták megnyugtatni, felbolydult minden, a vendégek azt firtatták, vajon ez is szerepel-e a menetrendben, vagy John tényleg elhagyta-e a barátnőjét.

Én ránéztem Edwardre, ő vissza rám - mindketten egyszerre indultunk a hátsó kijárat felé. Megszabadulva a fullasztó tömegtől, már sokkal nyugodtabban sétálgattunk, Edward megmutatta, merre lehet kijutni az utcára, magamban megállapítottam, hogy sokkal egyszerűbb, mint még délelőtt, a kerítésen átmászva.

- Szerinted most hova mentek? - kérdeztem Edwardtől, a hotel felé menet, a taxiban ülve. Az utcán furcsa látvány lett volna, ha ott végigmegyünk.

- Nem tudom. Engem is meglepett. De nagyon cool volt, ahogy leléptek - vigyorodott el.

- Hát ja. Éljenek a spontán ötletek! - válaszoltam szárazon. - Kíváncsi vagyok, érvényes-e még a foglalás a hotel éttermébe…

… érvényes volt. A csalódott emberek nagyban tömték a fejüket, mi is leültünk közéjük, Edward a szüleihez, én meg Coe-hoz, aki szaporán hullatta könnyeit a gyümölcssalátába. Szüntelenül vigasztaltuk őt, de ez nem akadályozott meg abban, hogy jóízűen elfogyasszam a menüt. Végül, mikor már kezdett sötétedni, Edwarddel kimentünk a mesterségesen létrehozott kis tóhoz, mely a hotel kertjében volt. Még romantikus is lett volna a naplementében andalogni, de az egész elromlott, amikor Edward beugrott a sekély vízbe, magával rántva engem.

- Hé! Te megőrültél! - nevettem fel. Edward elmosolyodott, és közelebb úszott(csapkodott) hozzám. Vizes kezével kisimította a hajamat a homlokomból, homlokát az enyémhez érintette, de ekkor, mint minden jó álmot, megszakította az események sorozatát valami kellemetlen hang.

Kopp, kopp, kopp…

Kinyitottam a szememet, és körbenéztem a szobában. A többiek még mindig nem tértek vissza.

Kopp, kopp, kopp…

Lehetetlenség visszaaludni… miért kell mindig felébrednem, ha valami megtörténne? És miért álmodtam megint ilyen hülyeséget?

Kopp, kopp, kopp…

Ha a személyzet az, a képébe csapom az ajtót…

Kopp, kopp,kopp…

Az álmoknak néha nincs jelentőségük, néha van. Az enyémnek volt. Mert amikor a kopogásra felkeltem ajtót nyitni, a küszöbön az unokanővérem, Colette állt, az álombeli majdnem- Mrs. Grimes.