13. fejezet

Elég laza lett, az események nemsokára tényleg beindulnak XD

13. fejezet

- Coe?!

- Paisley! Jaj, de jó, hogy itt vagy, már napok óta vadásztam rád! - kiabálta hangosan Coe, az egész folyosó zengett éles hangjától.

- De hát… mit keresel itt? - kérdeztem, miután Coe alaposan megölelgetett.

- Próbáltalak megtalálni - felelte olyan hangsúllyal, mintha ezt tudnom kellett volna.

- Miért? - értetlenkedtem továbbra is. Felsóhajtott, ezzel arra célozva, micsoda reménytelen eset vagyok, és megcsóválta a fejét.

- Menjünk be, majd ott elmagyarázom - intett az ajtó felé, de én nem mozdultam. Nem tudtam, mikor jönnek vissza a többiek, ha esetleg akkor, amikor még Coe is itt időzik… nem lenne jó vége. Ezért nekidőltem az ajtófélfának, elállva az utat, de mivel Coe erőszakos teremtés volt, látva, hogy magamtól nem engedem be, félretolt, és bemasírozott.

- Ejha! Ez nem semmi! - ámuldozott bámészkodás közben. - Persze nem jobb, mint az én szobám - erre nem kívántam reagálni. Már szinte el is felejtettem, mennyire nagyképű.

- Szóval miért vagy itt? - kitartóan szuggeráltam a nekem háttal álló, táskájában pakolászó unokatestvéremet.

- Emiatt! - jött a drámai válasz, Coe megpördült, és a magasba tartott egy lapot. Hatásszünet.

- Mi ez?                                                                                    

- Ez, Paisley, egy újság, melynek címlapján te vigyorogsz ábrándosan a szőke hercegedre! - Coe meglóbálta a magazint, és győzedelmes mosollyal a képén várta a magyarázkodásomat.

Úgy ért a hirtelen felbukkanása és bejelentése, mint a villámcsapás. Most már nem csak Louis tudja… nőtt a lebukás veszélye. Coe összehúzta a szemét, és gyanakodva mért végig, mintegy azt fejezve ki ezzel, hogy nincs menekvés, mindent részletesen el kell regélnem neki.

És én megtettem, nem azért, mert rákényszerítve éreztem magamat, egyszerűen így láttam jónak. Lesüllyedtem arra a szintre, hogy Coe-val osztottam meg az elmúlt, kicsivel kevesebb, mint másfél hónap történéseit, noha pontosan tisztában voltam azzal, hogy előszeretettel adja tovább mások titkait. Úgy voltam vele, hogy tök mindegy, elvégre a hír már elavult, egy elefánt hamarabb kötne házasságot egy rókával, mint hogy én összejöjjek Edwarddel. Elmeséltem, hogyan indult a kapcsolatunk, miként tudtam meg az igazságot, hogy csalódtam újra és újra. Coe reakciója igazán meglepett, mert nem vágott közbe egyszer sem, hanem figyelmesen hallgatott végig.

- … és most nem is beszélek vele - fejeztem be az egy órásra nyúlt élménybeszámolót.

- Nem jól teszed - közölte velem Coe.

- Mi? Miért? - hökkentem meg. - Te nem hallottad, amiről egész végig dumáltam? Folyamatosan átvert! Mégis mi mást kéne tennem?

- Szerintem nem is ő hülyít téged, hanem te őt.

- Ezt a beszélgetést inkább fejezzük be!

- Attól még ugyanaz lesz a véleményem - vont vállat. - Te játszadozol vele, és a hisztik miatt nem mer lépni - jelentette ki a drámakirálynő, Coe, akinek mindenkiről volt egy-két rossz szava, és már a földhöz csapkodta magát, ha valami nem úgy történt, ahogy akarta. És most meg az ÉN hisztijeimről beszél! Hova fajul ez a világ? Mert nem jó felé tartunk, az biztos.

Nem válaszoltam semmit. Magamban eltűnődtem a szavain, emésztgettem őket egy darabig, de nem tulajdonítottam nekik különösebb jelentőséget.

- És azt hiszem, tudom is, miért csinálod…

- Na, halljuk! - mosolyodtam el gúnyosan.

- Szereted őt, de mivel nem vagy biztos a szándékaiban, ezért szemétkedsz vele - felháborodva hápogtam. Szemétkedni! Én! Kikérem magamnak ezt az alaptalan vádat, mindig Ő ront el mindent!

- Tévedsz - feleltem tömören. - És az a fotó különben is régen készült.

- Hát jó, hitegesd csak magad ezzel, ha jól érzed magad tőle - válaszolt Coe. - Én mindenesetre nem vagyok hajlandó ebben asszisztálni. Viszont… - rápillantott az órájára. - Még van egy kis időm, mielőtt vissza kéne mennem Dublinba.

- Tessék? Hogyhogy? - hökkentem meg.

- Maradhattam volna egy kicsit, ha te nem döntesz úgy, hogy sürgősen el kell utaznod. A hajóm holnap indul, de még vissza is kell érnem. Addig nem megyünk el sétálni?

- Mehetünk - egyeztem bele. Felvettem a fekete-fehér csíkos pulcsimat, úgy néztem ki, mint aki most szabadult a börtönből, bekötöttem a cipőfűzőmet, és már mentünk is.

Savanyúan vettem tudomásul, hogy Coe a divatos ruhája túlszárnyalja az én egyszerű holmimat, de ő mintha észre sem vette volna az irigy pillantásaimat. Fel-alá sétálgattunk, szerencsére Coe képes volt normális emberként viselkedni, és nem visítozott max. hangerővel, ha meglátott egy számára tetszetős ruhát, sőt mi több, alig mentünk be boltokba, inkább a friss levegőn maradtunk. Ötször is elismételtem, nehogy elmondja valakinek is, amit ma délután tőlem hallott, ő pedig négy alkalommal ünnepélyesen megesküdött, hogy tartja a száját, de ötödszörre rám rivallt, hogy fejezzem be a nyavalygást, mert bízhatok benne. Most, hogy ezt tisztáztuk, gondolataimba mélyedtem. Coe sokkal komolyabb, mint volt. Különös fordulat. És talán igaza van - legalábbis félig. Lehet, hogy Edwardöt elriasztják a kirohanásaim; na és ha így van?

- Éhes vagyok - szakított ki Coe a merengésből, és egy közeli étterem felé mutatott. - Menjünk oda!

- Nekem nincs pénzem - tártam szét a karjaimat, és még a farmerem zsebeit is kifordítottam, ezzel is bizonyítva az igazamat.

- Meghívlak - legyintett, elhárítva az akadékoskodásomat. Beléptünk a zsírszagú étterembe, nekem már akkor elment az étvágyam, amikor szembetaláltam magamat egy túlsúlyos nővel, aki dagadó pofazacskóiba megállás nélkül tömte az ételt. Coe azonban nem hagyta magát lebeszélni, beállt a sorba, mindkettőnknek egy túlfűszerezett piteszerűséget rendelt, melyet majdnem negyed óra alatt sikerült elfogyasztanunk. Egész finom volt, bár elhatároztam, hogy a jövőben kerülöm az efféle élelmet.

- Köszi, hogy fizettél - hálálkodtam, mikor már ismét kint voltunk az utcán.

- Igazán nincs mit - felelte nagylelkűen Coe. Eszmecserénk ezen pontján még jól éreztem magamat, de nagyjából húsz perc múlva összerándult a gyomrom, és kirázott a hideg. Sejtettem, hogy a korai vacsora ártott meg nekem, de ekkor még nem tettem szóvá, csak amikor szédültem is.

- Remélem, nem lesz semmi bajom - nyögtem ki, hősiesen küszködve a hányingerrel. - Ez a kaja nem tett túl jót…

- Ugyan már! Nem szoktad meg az erős fűszereket, ennyi az egész. Ó, ennyire elszaladt az idő? Indulnom kell!

- Micsoda? - pislogtam rá zavartan.

- Figyelj, te menj vissza a hotelbe, és igyál egy teát, az segít! - Coe cinkos kacsintásaiból már nagyon elegem volt. Magához szorított, és meglapogatta a hátamat. - Jó legyél ám, Paisley!

- Mindig az vagyok - morogtam alig hallhatóan.

- Gondold meg, amit mondtam!

- Sok mindent mondtál…

- Jaj, te! - Coe megforgatta a szemét. - Ne szalaszd el az alkalmat, hogy legyen valakid!

Még sokáig integettem utána, mikor végleg eltűnt a szemem elől, hátraarcot csináltam, és megcéloztam a hotelt. Már nem csak a hasam, de a fejem is fájt, a hotelszobába érve berontottam a mosdóba, nem törődve a többiekkel, akik időközben már a széles kanapén ücsörögtek. Bevágtam az ajtót magam után, csak annyi időm maradt, hogy a vécé felé hajoljak. Köhögve öklendeztem vissza mindent, egy idő után Cat bekopogott, és megkérdezte, jól vagyok-e. Remegve álltam fel, kiöblítettem a számat, és megmostam az arcomat.

Kitántorogtam a nappaliba, és mivel nekem már nem jutott hely Cat mellett, nekidőltem a falnak.

- Paige, minden rendben? Olyan sápadt vagy!

- Szerintem rosszat ettem - motyogtam alig hallhatóan.

- Hol voltál? - érdeklődött Edward.

- Sétáltam. Nem baj, ha elmegyek… és lepihenek?

Miután biztosítottak arról, hogy ők átmennek a fiúk szobájába, hogy a nyugodt körülmények adottak legyenek, én bevonszoltam magamat a hálószobába, ők pedig teljesítették ígéretüket.

Még aznap este az ágynak estem.

*

Az állapotom másnapra csak romlott. Az éjszaka kétszer is heveny hányingerre ébredtem, és a görcsök is csak erősebbek lettek, mint tegnap. Félálomban hánykolódtam össze-vissza az ágyamban, azt se vettem észre, Cat hánykor tért vissza a srácoktól, így nem volt lehetőségem, hogy megtudakoljam, hogyan alakulnak a dolgai Johnnal.

Hiába reméltem, hogy hamar felépülök, a betegségem nagyon elhúzódott. Mivel ilyen komoly gyomorrontásom még sosem volt, ezért gyanítottam, hogy valamilyen influenza állhat a háttérben. De hát influenza, nyár közepén? Bármi megtörténhet… gondoltam bosszúsan.

Ettől függetlenül nem ragadhattam le egy helyen, mennem kellett a turné többi állomására, és igyekeztem nem mutatni, milyen kínokat élek át, a több órás autóút során. A kocsiban az elhelyezkedés a már szokásossá vált módon zajlott, állandóan cserélgettük a helyeket.

Amikor megálltunk az egyik benzinkútnál, az épület mögött, kikászálódtam Liam mellől, és beevickéltem a megüresedett hátsó ülések egyikére. John és Edward elrohantak valamerre, Cat pedig követte őket, úgyhogy most tök egyedül ücsörögtem, a hasamra szorított tenyérrel.

Egyszer csak nyílt a jobb oldali ajtó, és Edward lehuppant mellém.

- Nem baj, hogy ideültem? Vagy cseréljek Cattel?

- Nem kell, jó így - szakítottam félbe. Konokul kibámultam az ablakon, egyre csak Coe szavai jártak a fejemben.

"Ne szalaszd el az alkalmat, hogy legyen valakid!"

Mit kéne mondanom? Kérjek bocsánatot? Hogy nézne az ki? Sajnálom, hogy teljesen jogosan akadtam ki? Mielőtt egy szót is szólhattam volna, Cat és John is bevetődött, Liammel a nyomukban, és folytattuk az utat.

Huszonöt percig, ha bírtam ébren, de utána nagyot koppant a fejem az üvegen, és már aludtam is. Jól jött ez a kis pihenés, egyhuzamban sikerült végigaludni az utat, arra ébredtem, hogy erős fájdalom hasít a gyomromba. Összerándultam, kinyitottam a szemet, felmértem a helyzetet - teljes egészében Edwardön nyúltam el keresztbe. Ő is aludt, félrebillent fejjel, a pulcsijának kapucnija a szemébe húzva, szőke tincsei félrelapulva, ajka körül halvány mosoly, úgy nézett ki, mint egy angyal.

Elöntött a pír - még szerencse, hogy nincs magánál, és hogy csak ketten vagyunk. Valahogy el kéne helyezkednem, de ha megmozdulok, őt is felkeltem. És azt nem élném túl… épp elég gáz, hogy John, Cat és Liam látták, ahogy fészket rakok rá, mint egy szemtelen madár.

Egy nagyon picit lejjebb csúsztam, mintha csak hídba akarnék lemenni - persze ez lehetetlen lett volna ebben a pozitúrában - hátrafordultam, és az ablaknak dőlve hevertem el.

Éveknek tűnt, mire ismét elindultunk, a megérkezés egy Killarney nevű városba meg pláne.

Első utam ismét az ágyhoz vezetett - lefeküdtem, és már aludtam is. És ez így ment, napokon keresztül. Lassan már két hete betegeskedtem, lemaradtam a fiúk fellépéseiről, és még egy csomó klassz dologról, amin Cat részt vehetett. Ez így nem ér! Miért kellett engednem Coe akaratának, és ennem abból az istentelenül erős tésztából?

Minden reggel sorban végigkérdezték a tüneteket tőlem, meg hogyan érzem magamat, és én mindig ugyanazt a nem túl bíztató választ adtam. Úgy éreztem, mintha csak a kötelességüket teljesítenék, amúgy meg nem is érdekli őket a hogylétem, és nem foglalkoznak velem.

Ám legyen. Engem nem zavar. De én sem fogok velük beszédbe elegyedni!

Így is tettem, csendben hallgattam végig az élménybeszámolójukat, utána a fal felé fordultam, és a fejemre húztam a takarót. Csak annyit láttam az aktuális városokból, ahol tartózkodtunk, amit a kocsiablakából meg tudtam lesni, mert egyébként nem mentem sehová, egész végig az ágyban feküdtem, ezeregy takaróba bebugyolálva, naphosszat teát kortyolgatva. Leadtam pár kilót, mivel semmilyen kaja nem maradt bennem. Liam azt akarta, hogy nézzen meg egy orvos, de én nem álltam kötélnek.

Az egyik szombat este, tizenegy körül, arra riadtam fel a békés szendergésemből, hogy Edward ül az ágyam szélén, és engem vizslat, John meg felettem áll.

Mindkettejük aggódva bámulták lázban égő arcomat.

- Paige!

- Hm? - nem telt többre, azon voltam, hogy ne visítsak fel a fájdalomtól, mely kegyetlenül belém mart, időről-időre. Edward a testvére felé fordult, az ő szeméből világosan kiolvastam a félelmet. Csak tudnám, mitől parázik ennyire?

- Szerintem vissza kéne küldeni.

- Igen, lehet, hogy jobb lenne- bólogatott John.

- Edward! - nem törődve a gyomorgörccsel, feljebb tornásztam magamat. - Minek akartad annyira, hogy jöjjek, ha már egy kis betegség ennyi gondot jelent neked? Zavarlak titeket? Megakasztom a turnét?

- Nem, de…

- Még csak nem is fertőző - tettem hozzá.

- Tudom! Csak azt gondoltam, hogy talán jobban gyógyulnál, ha nem kéne mindig kirángatni az ágyból, mert mennünk kell mindig tovább - a döbbenettől megakadt bennem a levegő. Mióta ilyen gondoskodó? Miért érdekli őt, hogy már két hosszú hete nem is mutat semmi javuló tendenciát az állapotom?

- Jól vagyok - erősködtem, bár ez nem hangzott túl hitelesen, mert egy újabb roham jött rám, kipattantam az ágyból, és bebotladoztam a fürdőszobába. Akármilyen rosszul is voltam abban a pillanatban, a zavartság érzése erősebb volt - úgy rókázok itt, hogy Edward végighallgatja…

Ő azonban utánam jött, és támogatott, hiába makacskodtam, hogy jól vagyok, velem maradt. Egész este, legalábbis addig, amíg el nem aludtam.

Cat másnap hozott nekem egy másfajta gyógyszert, mint amilyet eddig szedtem, feloldotta teában, és odaadta nekem. Megittam, kicsivel jobban éreztem magamat, de még nem mertem reménykedni.

Innentől kezdve lassan lábadoztam.