5. fejezet

5. fejezet

Másnap alig akartam kikászálódni az ágyból, fájt a fejem, és semmi kedvem nem volt a naphoz.

Legszívesebben a fejemre húztam volna takarót, és visszaaludtam volna, de sajnos erre nem volt lehetőségem, Cat izgatottan közölte, hogy valamilyen felvonulás-szerűség lesz a főtéren, azonnal oda kell mennünk, így hát kelletlenül felöltöztem, és követtem őket. Pár méterrel lemaradva sétálgattam utánuk, miközben azon gondolkoztam, hogyan tudnék meglépni, de úgy tűnt, mintha Cat megsejtette volna, mit tervezek, ezért megragadta a csuklómat, és maga után rángatott.

Útközben elkapott minket a vihar (miért nem lepődök meg?) és mire odaértünk a helyszínre, az egész rendezvényt elmosta az eső.

- Húha! Tényleg nagyon szuper - vigyorogtam kárörvendően, látva Cathleen csalódottságát.

- Nem ülünk be valahová? - kérdezte Nina, és kicsavarta a ruhájából a vizet.

- De, mehetünk - vont vállat Cat elszontyolodva. - Ott egy kávézó - mutatott előre.

Mivel amúgy is eláztunk, nem tartottuk fontosnak, hogy siessünk, úgyhogy ráérősen sétáltunk az épület felé.

Bent fullasztó meleg fogadott minket, de még így is jobb volt, mint a kinti nyirkos levegő, ráadásul rögtön találtunk maguknak egy szabad asztalt, pont az ajtó mellett.

Leadtuk a rendelést, és amíg vártuk, hogy kihozzák a teát meg a két forró csokit, beszélgettünk. Cat és Nina kitartóan faggattak Edwardről, mindent tudni akartak róla, fanyalogva válaszolgattam a kérdéseikre.

- Már itt is vagyok! - rikkantotta a jókedvű pincérnő, és lefékezett az asztalunknál, épp amikor a vallatás legkínosabb pontjához érkeztünk (tényleg megcsókolt?) nagy lendülettel levágta Nina és Cat elé a két bögrét, a csoki kifröccsent, de ez még a jobbik eset volt, mert mikor átlejtett az asztal túloldalára, hozzám, megcsúszott, és kiborította a forró teát, egyenesen rám.

- Sssz, aú! - kiáltottam fel panaszosan. A tea végigömlött a pólómon, és a nadrágomra is jutott belőle, de ez nem sokat számított, mert már amúgy is vizes voltam. Szerencsére nem keletkezett égési sérülés, úgyhogy a meglepetés erejével járó rémületet hamar kihevertem, és kaptam még egy csészével, de azért fizetni sem kellett.

- Hány óra van? - kérdeztem kissé idegesen, mikor kiléptünk a - még mindig - szakadó esőbe, és rohanni kezdtünk a hotel felé.

- Ne aggódj, Rómeó nem fog késni - mondta Nina, mire teljesen elvörösödtem.

- Nem szállhatnánk le a témáról? - morogtam bosszúsan.

- De ha egyszer olyan jól összeilletek - nevetett Cathleen, és oldalba bökött. Erre már nem kívántam reagálni, ezért megelőztem őket, de túl gyorsan fordultam be a sarkon, elcsúsztam, elvágódtam a földön, és egyenesen egy sártócsában landoltam.

Igyekeztem gyorsan felállni, de két sikertelen próbálkozás után inkább megvártam, amíg Nináék is beérnek, hátha kedvük szottyanna segíteni. Miután Nina felhúzott a földről - közben őt is majdnem lerántottam a latyakba- már óvatosabban közlekedtem. Csak akkor könnyebbültem meg, amikor feltűnt előttem a szálloda.

A szobánkba érve elsőként stoppoltam le a fürdőszobát, és miután megfürödtem, elégedetten tértem vissza barátnőim közé, akik kicsit mérgesen néztek rám, mert megint túl sokáig voltam bent. Pedig én egyszerűen csak szeretem a meleg vizet folyatni magamra, különben is, ilyenkor jutnak az eszembe a legjobb dolgok. És most mindenképpen muszáj, hogy sikerüljön, amit elterveztem.

- Legyél vele kedves - tanácsolta Nina.

- De azért ne nagyon tapadj rá! - okított ki Cathleen. Ekkor megcsörrent a telefonom, a szüleim hívtak, megtudakolni, hogy telt a mai napom, és mit fogok még csinálni.

- És jól érzed magad? - kérdezte anya.

- Persze, nagyon! Kár, hogy nemsokára haza kell mennem - próbálkozik az ember, elvégre miért ne maradhatnék? Nemsokára tizennyolc éves leszek (jó, még másfél hónap, de akkor is…) igazán jogom van eldönteni, hogy mit csináljak. Szerintem.

- Azért még addig van egy kis idő - szólt közbe apa derűsen. Vagyis nem tudnak a hírről. Nem baj. Jobb is így. - A bátyád szeretne beszélni veled!

Louis! Mi van, ha ő értesült róla? És elmondja anyáéknak? Azonnal haza fognak vinni, és még azt sem hagyják majd, hogy megmagyarázzam a dolgokat. Hiába, amilyen beszűkült látókörűek…

- Szia, Paige!

- Ööö… helló, Louis!

- Hogy vagy, hugicám? - pfuj, milyen álszent… - Üres nélküled a ház. Már megszoktam, hogy gyűlölködve nézel rám - Louis felnevetett, én pedig erőltetetten felvihogtam. Nem értettem, miért beszél velem ilyen… kedvesen. Talán kedvel? Ha ez így van, akkor még jól is kijöhetek ebből az egészből, elvégre ha ő kiáll mellettem, anyáék mindent megengednek nekem.

- Ugyan már! Én nem néztem rád soha gyűlölködve, csak bizalmatlan voltam, de végül is neked köszönhetem, hogy most itt lehetek. Mikor anyáékra rájött az öt perc, és kitalálták, hogy mégsem mehetek, akkor te győzted meg őket. Úgyhogy nagyon köszönöm! - na jó, ez nekem nem megy. Egyáltalán nem vagyok ennyire hálás.

Viszont Louis hiúságának jólesett, hogy dicsérik, így ő kegyesen megjegyezte, hogy "nincs mit".

-  Egy évet igazán rászánhatnék az utazgatásra, mielőtt egyetemre megyek, vagy ilyesmi… - színpadiasan felsóhajtottam. - De nem is untatlak téged ilyesmivel…

- Ó, nem untatsz! - vágta rá Louis. - Egy kicsit már elegem van Londonból. Nem való hozzám, hogy egy helyen maradjak sokáig. Már szinte rosszul vagyok a piros buszoktól. Lehet, hogy nekem is el kéne néznem Írországba. Talán anyáékat is rá tudom beszélni, hogy maradhass még egy kicsit, azzal a feltétellel, hogy vigyázok rád! - azt csak hiszed…

- Tényleg? - kiáltottam fel, és igyekeztem minél több elragadtatást és boldogságot csempészni a hangomba. - Megtennéd? Nagyon szeretnék itt maradni! És nemsokára úgyis nagykorú leszek - tettem hozzá nagyképűen. Ezzel azt akartam jelezni, hogy nem muszáj neki végleg maradnia, csak addig, amíg szükséges, és anyáék elvárják. De Louis nem vette a lapot.

- Persze, persze! - hagyta rám egykedvűen. - Nem gondolod, hogy nagyszerű lenne, ha együtt bejárnánk az országot? Majd beszélek is ez ügyben apával meg anyával! Na szia!

Azzal letette a telefont. Meglepődve huppantam le az ágyra. Milyen gyorsan pörögnek az események.

- Mit mondtak a szüleid? - kérdezte Cat.

- Á, semmi, szokásos - úgy gondoltam, amíg semmi sem biztos, addig nem fogok feleslegesen beszélni. Ezek után Cat emlékeztetett, hogy mennem kéne, én pedig rémülten pattantam fel.

Mióta itt vagyunk, teljesen elvesztettem az időérzékemet…

Képtelen voltam úgy tekinteni Edwardre, mint eddig. Mégis muszáj volt, nem ronthattam rá, mint egy őrült fanatikus. Végig a közelben maradtunk, így legalább azzal nyugtattam magamat, ha mellékvágányra fut a társalgás, akkor visszamenekülhetek Cat és Nina közé.

Egy darabig még sikerült folyékonyan beszélnem, de amikor arra eszméltem, hogy a hotel bejáratánál ott áll ellőttem, és pár centi választ el tőle, hirtelen üres lett az agyam, nem gondoltam semmire, csak néztem Edward zöld szemeit.

De amikor valami szemből felvillant, gyorsan kijózanodtam, és megállapítottam, hogy ismét lefotóztak.

- Jaj, ne… - fújtam ki a levegőt, mire Edward hátranézett.

- Gyere, menjünk innen - megfogta a kezemet, és maga után húzott.

- Nem akarsz feljönni? - igaz, már elsütöttem ezt egyszer, de pillanatnyilag túl feltűnő lett volna, ha tovább sétálgatunk, másrészt pedig ismét csepergett az eső.

- Ööö, ha nem zavarok - vont vállat Edward.

- Dehogyis! - vágtam rá gyorsan. - Szerintem Cat és Nina fent vannak - tettem hozzá félhangosan.

- Cool - a lépcsőt választottuk, gyorsabban felértünk, mintha vártunk volna a liftre, Cathleen és Nina éppen filmeztek, mikor beléptünk a szobába, Cat döbbenten felkiáltott.

Az elkövetkezendő fél órában teljesen normálisan viselkedtek, mindketten udvariasak voltak, kedvesek, beszédesek és érdeklődők - már amennyire Edwardtől szóhoz jutottak.

Aztán Edwardnek mennie kellett, én pedig kikísértem őt, Nina és Cat lelkesen integettek utánunk.

A kijáratnál, még egyszer megcsókolt, ez még mindig szokatlan volt, hiszen nem teljesen tudtam megemészteni a történteket. Néha azon kaptam magamat, hogy várom, mikor ébredek fel. Elég merészeket szoktam álmodni.

- Ezek után neked is találkoznod kell Johnnal - közölte velem, miután elhúzódott tőlem. Mi van?!

- Tényleg? Beszéltél neki rólam?

- Aha, tudod, mindent elmondunk egymásnak - újságolta el vidáman. - Szóval már eléggé kíváncsi rád.

- És… - nyeltem egyet.

- Hé, jól vagy?

- Persze - mosolyodtam el, valójában azonban eléggé megrettentem, csak nem akartam túlságosan tiltakozni, és mindenféle kifogást felhozni, mert azzal talán megbántottam volna őt. Mégis csak az ikertestvéréről van szó. - Csak fogalmam sincs, hogy mit szól hozzám.

- Ja, emiatt ne aggódj! Tuti kedvelni fog.

- Remélem - a gombóc még mindig nem tűnt el a torkomból.

- Tuti - ismételte meg Edward.  - Majd holnap… nem… azután… érted jövök, oké?

- Rendben. Jönnek érted? - tereltem el a témát.

- Nem, hívtam egy taxit - türelmesen várakoztam vele, majd mihelyst elköszöntünk egymástól, lefagyott a mosoly az arcomról.

Elképzelésem sincs, milyen lesz Johnnal találkozni, hiába van még egy kis időm, félek. Mármint, nem konkrétan tőle, de lehet, hogy antipatikusnak tart majd…

- Cat, el kell kísérned! - csaptam bele a mondanivalómba, amint bevágtam az ajtót magam után.  

- Hova? - hökkent meg Cat. Elmagyaráztam neki a helyzetet, nem kellett annyit könyörögni - röpke huszonöt perc elegendőnek bizonyult - így már sokkal nyugodtabban aludtam el, azzal biztatva magamat, hogy nem kell semmi miatt aggódnom.